A régi időkben nem szabályozták az Alföld vadvizeit, a sok eső miatt feláztak az utak, amelyeket a szekerek felvágtak, ezért a száraz időszakban járhatatlanná váltak keménységük miatt. Az ott lakók földműveléssel csak azért foglalkoztak, hogy a mindennapi kenyerük meglegyen, mert a járhatatlan utak miatt nem tudták értékesíteni a felesleget. Ezekben az időkben az állattenyésztés volt a legelterjedtebb megélhetési mód, mert a jószágokat a rossz utakon is el tudták hajtani. Az állatok őrzői a pásztorok voltak. Többféle pásztor létezett, attól függően, melyik állatra vigyázott.

Erdei Ferenc szerint a rangsor a következő:
„A hagyomány rangsort tart a pásztorok közt: gulyás, csikós, juhász és kondás, azonban ez soha nem jelent valóságos viszonyt, hanem mindenkor csak vetélkedést és olyan rangot, amely csak külsőségekben és nem a másik fölött való hatalomban nyilatkozik meg.”

Egy másik szakirodalom így fogalmaz:
„A pásztorok közötti rangsor vidékenként különbözött, a legnagyobb hasznot hajtó állatok őrzői voltak az élen.”

Végh Antal szerint azonban a hortobágyi pásztorok közül a csikósok az elsők, tehát a Hortobágyon a legjövedelmezőbb a lótenyésztés volt.

Csikós

Egyik pásztorságból a másikba átmenni nem lehetett, kondásból nem lehetett csikós, és egy gulyás nem adta a lányát egy juhásznak.

Két típusa volt a pásztornak: aki csak tavasztól őszig legeltetett (kezes nyájak, naponta hazamennek), és a szilaj pásztor, aki egész évben kinn élt a legelőkön a rá bízott állatokkal. A jószágot Szent György napkor (április 24.) hajtották ki és Szent András napján (november 30.) terelték be.

A pásztorokat minden tavasszal vagy az év elején újraválasztották, vagy megerősítették hivatalában, és ezek a fogadások mindig ünnepélyes keretek között zajlottak. A kihajtás is ünnepélyes hangulatban telt.

A pásztorok feje a számadó volt, aki attól függően, hány jószág volt, és hogy mennyi volt a napi munka, 4-10 bojtárral őrizte az állatokat. Természetesen a gazdának is volt beleszólása a bojtárok számába. A számadó fiait nevelte ki utódjainak a munkában. A fiúgyermek, mint kisbojtár 10-12 éves korától állandóan kinn maradt, és rendben tartotta a szállást, segített a főzésben, beszedte a gazdáktól a bért, kihozta a városból a kenyeret, és a jószág őrzésében is segített. Később, ahogy erős legény lett, bojtár vált belőle. A számadó irányítása alatt őrizte és gondozta az állatokat. Itatáskor vizet húzott a többi bojtárral a kútból, ez akár több száz vödör vizet is jelenthetett.

A legidősebb és legrangosabb az öregbojtár (más néven számadó bojtár) volt, aki a számadót is helyettesíthette. A bojtárok fizetését a számadó adta. A bér csak kismértékben készpénz, inkább természetbeni volt. A számadó tehetős ember, az ő vagyonából vonták le a gazdák a kárt (ezért volt fontos a számadónak, hogy bojtárjainak is legyenek saját állatai, mert így ő a bojtárjain verte le a kárt).

Sajnos sok kárt vallhatott a pásztor, akárhogy vigyázott. Télen a farkasok jelentettek veszélyt a ménesre, de a tolvajoktól is meg kellett védeni az állatokat. A gazdának a számadó régebben az elhullott állat fülével, később már az elpusztult jószág egész bőrével számolt el. A rajta levő billog (monogram, családi jel) bizonyította, hogy a pásztor igazat mondott. A kihajtáskor a rovásra jegyezték fel az átvett jószág számát. A rovás egy kettéhasított bot, melyen a számadó megjelölte az elhullott állatot. A rovás egyik fele a gazdáé. Ősszel, az összeillesztett rovás alapján osztották szét a nyájat.

A pásztorok erkölcsei nem voltak szelídek. A vásárokon gyakran egész csatákat rögtönöztek. Nem imádkoztak, sokat káromkodtak. Számtalan tilalom volt, amit a városok a pásztorok megregulázására hoztak. Egyik ilyen a fegyverhasználat tilalma, ugyanis sokféle fegyverük volt: fokos, fél méter hosszú mindkét végén kihegyezett hajítófa, karikás ostor, stb… Megtiltották, hogy ilyen tárgyakat használjanak, úgy gondolták, hogy a szöges nyakörvű komondorokon kívül nincs szükségük egyéb „fegyverre”.

A legelőt az állatfajtáknak megfelelően osztották fel:

„Nyalka csikós legelőre, / Hegyes gulyás dombtetőre,
Az útfélre topa juhász, / Partódalba tetves kondás.”

Reggel úgy indultak útnak, hogy délre kúthoz érjenek, estére meg vissza az állásokhoz.
Az órát a nap vagy a csillagok állásából határozták meg, de borús időben a jószág is segített a pásztornak, ezt nevezték „készenállásnak”, amikor az állatok jelezték, hogy ideje indulni.

Mindegyik pásztor maga állította össze ménesének, nyájának csengőit, kolompjait. A vásárokon szerezték be azokat a kolompár cigányoktól vagy a híres böszörményi csengőöntőktől. A ménesben tartott lovakra csak csengőt tettek.

A magyar pásztor jól ismerte jószágait és szerette is őket. Ezt mutatja a következő dal is:

„Volt paripám, ha magam rá vetettem
Száz mérföldre maradt a szél megettem.
Debreceni szabadságon eladtam,
Áldomáskor majd hogy meg nem sirattam.”

Írta: Csirik Noémi, TF Lovaskultúra oktató

Csikós