- Ha két hosszan kitenyésztett homozigótává lett fajta egyedét keresztezzük (pl. az arabot és egy belgiumi ardennit), akkor az utódok egymással azonos tulajdonságúak lesznek, vagyis teljesen hasonlóak. Ez az uniformitás törvénye. Ez a törvény nem érvényes arra az esetre, ha a keresztezendő partner nem homozigóta (tehát pl. magyar hidegvérű), mert ilyenkor az utód sokféle lehet.

Vannak ennek a törvénynek nagyon is megszívlelendő következményei. Ha az egyforma egyedeket ugyanis továbbtenyésztjük, akkor különböző formák jelennek meg és nem az F1-ben kapott szép, egyöntetű állomány. Sokan estek ebbe a hibába azok közül, akik keresztezéssel és új fajta előállításával próbálkoztak.

- A génpárok egymástól függetlenül öröklődnek és szabadon kombinálódnak.

- Ismert az az eset is, amikor egy bizonyos tulajdonság egy másikhoz kötődik, amely neki nem allélje. Főleg a baromfitenyésztésben fordul elő a nemhez kötött öröklés, amikor a csibe színe már kikeléskor elárulja a nemét. A vérzékenység és a hörgősség (az angol telivér versenyző fajtában) ugyancsak nemhez kötötten öröklődik.

A mennyiségi tulajdonságok öröklődését a populációgenetika vizsgálja. Ez nem elégszik meg egy-egy tulajdonság mendeli elemzésével, hanem az állatpopuláció (faj, változat, vonal, család, törzs) mérhető tulajdonságainak öröklési szabályait igyekszik elemezni, főleg a biometria segítségével. A mennyiségi tulajdonságok általában több gén hatásaképpen komplexen jelentkeznek. Ezenkívül a környezet is kisebb-nagyobb mértékben mindig érezteti hatását.

A populációs genetikában állatcsoportokkal dolgoznak, s így megvannak a szabályai, hogy milyen állatcsoportot (létszám, kitenyésztettség, önállóság, azonos tartás, takarmányozás stb.) lehet, (szabad) figyelembe venni.

Ha mindennek a feltételnek megfelel az állomány, akkor a vizsgált tulajdonságra nézve tapasztalható (mérhető) gyakorisági értéket ábrázolva egy haranggörbét kapunk, amely azt mutatja, hogy a vizsgált tulajdonságban a középszerű eset a legtöbb, a plusz variánsok (jobbra az átlagtól) és a mínusz variánsok (balra az átlagtól) gyakorisága mennél távolabb van az átlagtól, annál kisebb.
A vizsgált tömegre jellemző: az átlag, a Szóródás, a szélsőérték, a szelekciós differenciál, az örökölhetőség (h2), két csoport összevetésekor a biztosított különbség (t-érték). E mutatók közül az átlag, a szóródás, a szélsőérték maga helyett beszél. A többi jelentése és jelentősége megmagyarázandó.

A szelekciós differenciál azt jelenti, hogy a szóban forgó populációból a tenyésztés során kiválogatunk egy csoportot, hogy azzal nemesítsük tovább az állományunkat. Természetes, hogy a plusz variánsokat szokták kiválogatni. A kiválasztott plusz variáns csoport átlagának eltérése az eredeti populációs átlagtól jelenti a szelekciós differenciált. A tenyésztés során mindig arra törekszenek, hogy olyan továbbtenyésztendő csoportot (kancát, mént) válasszanak ki, amelynek a szelekciós differenciálját, az eltérést az eredeti populációtól biztonsággal lehet kiszámítani előre is és meg lehet általa becsülni á tulajdonság örökölhetőségét (h2-ét) is. Például a kezelhetőség egy igen fontos tulajdonsága a gazdasági lónak. Bár ez komplex tulajdonság, de megjelenési formáját mérni lehet és számban ki is fejezhető. A kiválasztott tenyészállatok értékét összevetjük a szelektálandó populációval és megkaphatjuk a szelekciós differenciált, amellyel dolgozunk, valamint elegendő nagy létszám esetén az örökölhetőséget is.

Lehet, hogy kis szelekciós differenciállal már jó eredményt érhetünk el a tenyésztésben, de az is előfordulhat, hogy igen erősen kell szelektálni a "jó munkához". A külső körülmények is beleszólnak munkánk eredményébe, ezért azt sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Fel kell hívni a figyelmet a populációs munkánk egy érdekes jelenségére. Még ha a legjobbakat (legszélsőbb plusz variánsokat) választjuk is ki a továbbtenyésztésre, az utódok a populációátlag (fajtaátlag, csoportátlag stb.) felé visszaütnek
- valamivel jobbak annál, de ahhoz közelítenek. Ez a jelenség akkor is fennáll, ha a mínusz variánsokat válogatnánk ki és azokat tenyésztenénk tovább. A mínusz variánsok utódai a negatív oldalról mutatnának visszatérést a fajtaátlaghoz
- vagyis utódaik nem lennének olyan rosszak, mint a szüleik, amelyeket kiválogattunk.

Akad tenyésztő, aki ezért azt mondja, hogy egy fajtából (vonalból stb.) meg lehet venni a gyengébb, sőt a leggyengébb egyedet is, mégis az utóda jobb lesz nálánál és a fajtaátlag felé mutat. Ez igaz, de amíg a plusz variáns utódai mégiscsak jobbak az átlagnál, a mínusz variánsok rosszabbak annál. A további nemesítésre az előbbi szelekciós munka az eredményesebb.

Ismeretes, hogy az apaállat (tenyészcsődör) ivadékaival végzünk öröklési vizsgálatot. Azt kutatjuk, hogy a mén:
- az átlaghoz képest jobb utódokat ad-e,
- az anyakancákhoz képest javított-e.

Ezek a vizsgálatok ugyancsak a populációs genetikán nyugszanak, de az ivadékvizsgálat felé mutatnak.

Egy fajtára (állományra, csoportra, tenyészetre) jellemző egy genetikai adottság. Ha ezt megfelelőnek találjuk, akkor fennforoghat az az óhaj, hogy rögzítsék azt vagy éppen fokozzák a fajta genetikái értékét, a homozigótaság mértékét. Ezt elérhetik azzal, hogy mintegy zártnak tekintik a fajtát, és idegen fajta egyedeit, idegen vért nem visznek bele. Példa erre a lipicai fajta. Még tovább nő a homozigozitás, ha beltenyésztést, sőt ennek fokozásával rokontenyésztést folytatnak. Könyvünkben szereplő fajták közül ezt találjuk a nóniusznál. A szakszerűen végrehajtott beltenyésztés, rokontenyésztés előírja, hogy vonalakat alakítsanak ki és azokat kombinálják egymással. így szigorúan a fajtán belül maradnak, az értékes tulajdonságokat megőrzik, fokozzák az örökölhetőséget.

Két hiba fordulhat ilyenkor elő: a rokontenyésztés felszínre hozhat rejtett, öröklési terheltséget, beltenyésztési leromlás léphet fel.
A terheltség, főleg a genetikai terheltségek nagy része recesszíven öröklődik, s ezért csak a rokontenyésztéssel kerülhet felszínre.

Ennek felderítésére is jó módszer a rokontenyésztés. A megjelent terheltség viszont arra figyelmeztet, hogy nemcsak a terhelt egyedtől, de mindkét szülőjétől is meg kell válni a továbbtenyésztés során, mert ha nem lettek volna lappangóan terheltek a szülők, e tulajdonság nem jelenhetett volna meg. Ilyen terheltség pl. a vérzékenység, az orrvérzősség, vagy a rövidlátás.

A beltenyésztéses leromlásra, megfelelő szelekció mellett a ló kevésbé érzékeny, például a lipicai. A hidegvérű fajtáknál a szaporaság, a termékenység csökkenését nem lehet pusztán beltenyésztéssel magyarázni, hanem inkább a végzett nehéz munkával és a fedeztetésnél alkalmazott rendszerrel (a sárlás nehezebb felismerhetőségével). Megelőzésképpen általában nem javasolt a nagyfokú rokontenyésztés.

A heterózistenyésztést a hosszú vemhességi idejű, egyet ellő, viszonylag lassan fejlődő lónál általában nem alkalmazzák.

Heterózishatásról beszélünk, amikor az utód teljesítménye mindkét ős teljesítményénél nagyobb lesz. Ennél sokkal gyakrabban nyúlunk a különleges tenyészérték kiaknázásához. A lótenyésztés (szinte egy-egy ország egész állományára nézve) egy kézben volt vagy van, tehát mód van reá, hogy a mének (és a kancák) különleges tenyészértéke felderíthető legyen. Ennek további gyümölcsöztetése a tenyésztés egyik speciális feladata.

A speciális kombinációs készség a lótenyésztésben igen magas szinten ismert. Legnagyobb jelentőségű eredménye nálunk a nóniusz fajta. Az anglonorman Nonius nagyszerűen kombinálódott a spanyol-nápolyi kancákkal Mezőhegyesen, és az ivadékok még átszűrődtek az arabon is. Régi homogén fajták keresztezésével olyan új fajta állt elő, amely korának világhírű lova lett.

Napjainkban a muraközi kancákat fjord ménnel fedeztetve, majd arabbal élénkítve kaptuk a tengelici kislovat, amelyet 18-20 éven át használtunk gyermeklovardában, s ebben a munkájában szinte párját ritkítja.

(Forrás: A gazdasági ló, Gazda Kiadó)