Vagy például a magyartarka marha és a holstein-fríez keresztezésekor senki sem diszkvalifikálta sem az F1-eket, sem a R1-eket, sőt ez a konstrukció új tenyészirány lett.

Miért van akkor a lónál ez a nagy megkülönböztetés, miért nem tudott ez a kereken 100 éves gyakorlat létjogosultságot kapni? (Az az újabban lábra kapott szóhasználat, hogy a sodrott alatt bármiféle keresztezett lovat értenek, határozottan helytelen, mert erre az általános állattenyésztés szélesebb fogalmú szóhasználata - keresztezett, hibrid, basztard - a helyes meghatározás.)

A dolgok megértéséhez vissza kell menni egészen az 1800-as évek végéhez. Magyarország akkor igen nagy lólétszáma (1 820 000) az élenjáró országokkal vetekedett, ugyanis egy km2-re Németországban 6,5, Magyarországon 6,3, Angliában 6,1, Franciaországban 5, Ausztriában 4,9, Olaszországban 2,4 ló jutott. Lókivitelünk nagyon soknak tűnt (38 296 egyed), de ez az összlétszámnak csak 2%-a volt. Amikor csökkent a katonaság lóigénye, ugyanakkor elkezdődött a mezőgazdaság intenzív árutermelése.

Sok lett a ló, mégsem volt olyanból elég, amelyik kellett volna a hazai mezőgazdaságnak. Nagyon jól megvilágítja a helyzetet a két alábbi idézet. Az egyik 1899-ből való: "A nehéz nyugati fajták nálunk nem játszhatnak nagyobb kiterjedésű szerepet, mivel hazánk éghajlati és talajviszonyai folytán kiváltképpen csak az ország dél-nyugati és nyugati határszélén tenyészthetők, nevelhetők és értékesíthetők kellő eredménnyel."

A másik idézet 1910-ből való: "félvérű (angol) anyakancáim vannak, amelyeket eddig angol telivérű ménekkel fedeztettem és a csikójukat a honvéd huszárok részére adtam el, kérdem, nem rontanám-e el az anyagot, ha ezentúl lovaimat hidegvérű fajtabeli ménnel fedeztetném és melyik fajta volna erre alkalmas, mert szeretném, ha csikóim kissé erősebb csontozatúak lennének. Természetesen, továbbra is a katonaság részére szeretném őket nevelni. Erősebb csontozatot azért szeretnék, hogy az esetleg visszamaradtakat igáslovaknak tudnám használni." Mindkét idézet a Köztelek című lapban jelent meg, tehát a nagybirtok szócsövében.

A másodikra az volt a felelet, hogy ez a keresztezés nem jó, nem megengedett, használjon tömeges félvér méneket. És mi volt a törekvése, igénye a parasztságnak a mezőgazdasági munkára alkalmas lótípust illetően? Semmi! A lótenyésztés katonai igazgatása, 1925-től pedig a hivatalos tenyészkörzeti beosztás megszabta, hogy könnyű huszárlovat kell tenyészteni. Erről az útról a köztenyésztésnek letérni nem lehetett.

Amint az előzőekben is láthattuk a keresztezés (hidegvérű x melegvérű) úttörői a nagybirtokosok voltak, közülük is azok, akiknek a belterjes földműveléshez biztos igásló kellett.

Szakszerű kísérletsorozatot végzett e téren gróf Széchenyi Dénes, korának egyik legképzettebb lótenyésztője, lovasoktatója.

Párizsban találkozott 1849-ben először az omnibuszhúzó percheron ménekkel. Annyira megtetszettek neki, hogy 4 mént és 4 kancát megvásárolt. A hiányérzete, amelyet ki akart elégíteni az volt, hogy "hogyha mi magyarok egyszer munkáslovat kívánnánk tenyészteni, ez lehetne talán a leginkább megfelelő faj, mert... Magyarországon lévő nagy távolságok miatt... egypár mérföldre szaladni is képesek... az említett keleti típusa folytán kevésbé heterogénnek látszik, mint akármely másnemű nehéz lovak fajtája".

A percheron ménekkel a következő pároztatásokat végezte; fajtatiszta tenyésztést, karintiai nóri kancákkal keresztezést, magyar kancákkal keresztezést. Hosszú lenne itt leírni tapasztalatait. Csak annyit, hogy a legjobb eredményt a magyar kancákkal kapta, formásak, gyorsak, kitartók, egyöntetűek, kemény szervezetűek lettek. Nagyon sajnálta, hogy élete alkonyán jött erre rá. Javasolja, hogy a percheron mén a magyar óhajjal ellentétben kicsi legyen (160 cm szalaggal mért marmagasságnál nem nagyobb). Ne nehezek, ne lomhák, ne hosszúlábúak. Ilyen percheron mén ma már sajnos nincs.

Teljes hangorkán volt a válasz... Ha kocsiló kell, ott van a nóniusz és a mezőhegyesi félvér, amelyek emellett a katonai igényeket is kielégítik. A keresztezés azonban tovább folyt a nagy uradalmakban, amelyek nem akartak a lótenyésztésre ráfizetni. Pedig abban az időben egy remondáért a katonai bizottság 600 koronát fizetett az uradalmaknak. A parasztság hasonló célú csikóját a kereskedőknek lehetett 300-350 koronáért eladni és azok adták tovább a katonai felvásárló bizottságoknak. Csak az ország nyugati, délnyugati határszélén került be nóri jellegű hidegvérű mén és itt a parasztság is elkezdte a nem engedélyezett, de annál inkább gyakorolt keresztezést.

A letiltó rendelkezéseken túl szembe kellett nézni a kancatulajdonosoknak a deklarált ártalmakkal is, amelyek akkor érik a kancát, ha hidegvérű ménnel fedeztet. Ezek: nem tudja megelleni a csikót, mindenféle ló lesz a csikóból, csak munkára nem lesz alkalmas, tovább nem tenyészthető. Az ellenérvek a tankönyvekben, lótenyésztési kézikönyvekben mind-mind szerepeltek. Közülük az első, az észérv volt a leghatásosabb. Szinte napjainkig fennmaradt. Pedig sohasem láttam, hallottam olyan esetet, hogy a melegvérű kanca hidegvérű mén után nehezen ellett volna. Hogy mi ennek a magyarázata, azt az 1970-es években értettem meg. Volt az egyetemen egy kijevi vendégprofesszor, akinek az volt a törekvése, hogy egy fajon belül a legszélsőségesebb fajtákat hozza össze.

Így esett a választás a tacskó szukára és a dog kanra. A mesterséges termékenyítés után ellésre bevitték a tacsit az Állatorvostudományi Egyetem szülészetére, hogy a kölykök az anya élete árán is életben maradjanak. De éppen szombatról vasárnapra jött el az ellés órája és a kis tacsi kénytelen volt minden segítség nélkül világra hozni 5 kölyköt. S ugyanezt megismételte még egyszer. A kölykök születéskori súlya éppen annyi volt, mint korábban a fajtatiszta tacskó alom kölykeié. A leszűrhető szabályszerűség a következő. Az anyai szervezet nagyszerűen őrködik afelett, hogy a szokásos mértéken ne fejlődjenek túl a kölykök. Ellés után 1-2 nap múlva már akkorák lettek a kölykök, hogy hihetetlennek látszott, hogy ezeket a tacskó ki tudta hordani. Hát ez a lóra is érvényes.

Az anya fajtabeli hovatartozása nem közömbös, mert az döntően meghatározza az utód vérmérsékletét, testméretét, fejlődési erélyét, használhatóságát. A gazdasági munkára legmegfelelőbb típus előállítási módját még nem dolgozták ki, mert hivatalosan sohasem szerepelt tenyészcélként. A tenyészkörzeti beosztást, a tenyésztési kényszert 1948-ban feloldották, de még mindig kísért a szakigazgatás beleszólása a tenyésztésbe.

Az a felszámolásos hozzáállás a témához, amely hivatalos utasítás volt a fedeztető állomásoknak: a sodrott kancákat arabbal kell (lehet) fedeztetni - sem nem gyakorlatias, sem nem megoldás. Az arab hatalmas átütőerejével valóban elmossa a hidegvérű jelleget, de ugyanakkor elrontja a munkahasználati jó tulajdonságait is és lehetővé teszi, hogy a hidegvérű jelleg több generáció múlva is kiütközzék.

Azt látjuk és tudjuk, hogy milyen előnyei vannak a szülőkhöz képest a sodrott lónak. A hidegvérű szülővel összehasonlítva: keményebb szervezetű, ellenállóbb, hosszabb élettartamú, nagyobb élet- és munkateljesítményű, termékenyebb. A melegvérű szülővel összehasonlítva: biztosabb munkakészségű, nagyobb munkateljesítményű, ellenállóbb, kevésbé hibásodik meg a lába.

A sodrott kancák legmegfelelőbb, leghasznosabb, legeredményesebb tenyésztési felhasználása (ha tenyészteni akarjuk őket) az öszvér-előállítás.

(Forrás: A gazdasági ló, Gazda Kiadó)