Az önállósult Erdélyi Fejedelemségben adódott először mód, hogy a főúri ménesekben spanyol-nápolyi méneket alkalmazzanak.

A híres erdélyi ménesek kancaállománya nagyobbrészt arab volt, majd spanyol. A spanyol ménekkel együtt spanyol kancákat is behoztak.

Nemcsak divatból használtak spanyol tenyészállatokat, hanem azért is, mert jóval nagyobbak voltak az arab-magyar lovaknál, vaskosabb csontozatúak, nyugodtabbak, tanulékonyak és a díszes hintók pompázó felvonultatására mutatósabbak (barokk divat).

A spanyol ló őse Észak-Afrikából az Ibériai-félszigetre átkerült keleti (berber) ló volt, amely a helyi fajtákkal keveredve iskolalovaglásra alkalmas, tanulékony, andalúziai néven ismert és keresett fajta lett.

Elterjedésének még kedvezett az is, hogy mind a nápolyi (Olaszország), mind a frederiksborgi (Dánia) fajták kialakulásában szerephez jutott, amelyek a nehéz fegyverzetű, páncélos lovagok igényét elégítették ki. Ebbe a fajtacsoportba tartozik mint kinemesített fajta a lipicai és a kladruby.

A spanyol-nápolyi fajtacsoport: lipicai, kladruby

Lipicai és kladruby, a főúri ménesek divatlovai

Ezt a két fajtát az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodóházának saját, majd állami ménese Lipica és Kladruby tartotta fenn. Lipica inkább könnyebb, hátas- és kocsilótípust alakított ki (1580-tól), Kladruby (a XVI. sz. második felétől) nagyobb, nehezebb hintós lóval látta el az udvart.

A lipicai tenyészetbe összeszedték a kor ismertebb spanyol-nápolyi fajtáinak egyedeit. A máig fennmaradt törzseket kialakító mének: Pluto (frederiksborgi, sz. 1765), Conversano (nápolyi, sz. 1767), Maestoso (spanyol, sz. 1773), Favory (kladruby, sz. 1779), Siglavy (arab, sz. 1810), Incitato (erdélyi-spanyol, sz. 1810), Tulipán (lipicai, sz. 1896).

A lipicai külleme

A kor divatjának megfelelően a lipicai nagy félkos, kosfejű, vastag nyakú, szegett nyaktartású, ezért marja szinte észre sem vehető, hosszú felsővonalú, háta, ágyéka, fara széles, gazdagon izmolt. Mellkasa dongás, csontozata vaskos. Lapockája meredek irányú. Alkarja kissé rövid, szára hosszú, ezért erősen behajlított lábtőízülettel, magasan jár. Így mozgása mutatós, de kevésbé haladó. Izületei tiszták, patája kemény.

Igen egyöntetű fajta. Kitenyésztésekor csak két arab vérű mén került a fajtába. Azóta a törzseket kombinálják, s így kevésbé a törzsjelleg, hanem a beltenyésztés folytán inkább csak egy-egy jól örökítő mén nyomja rá a bélyegét az utódokra.

Mérete: marmagasság 152,5 bottal mérve, 162,5 szalaggal mérve, övméret 180 cm, szárkörméret 19,5 cm. Súlya 500 kg. Színe: szürke, akad fekete és pej is.

A XVIII. században a divat lova volt, s nem volt főúri ménes, amelybe ne került volna.

Törzsménese kétszer menekült Magyarországra, a francia hadak elől: 1801-ben két éven át volt Dunántúlon, 1812-ben pedig hat éven át Mezőhegyesen.

Az utóbbi helyen belekeverték az arab, a magyar és az anglonorman (I. nóniusz) fajtába is. Amikor Mezőhegyesről visszatért Lipicára, visszamaradt egy fajtatisztaménes-részlege, amelyet az egyre nagyobb testméretei miatt az erdélyi Fogarasra helyezték át 1875-ben. Itt viszont a fellépő havivakság miatt nem maradhatott és 1912-ben Bábolnára került.

A homokos talajú, sík Bábolna nem lett végleges helye nálunk a hegyvidéki lipicainak és 1951-61 között a Bükk hegységbe, Szilvásváradra került.

A kladruby külleme

A másik spanyol-nápolyi fajta a kladruby. Ezt a kladruby-i császári ménesben tenyésztették tovább és a barokk divat idején ez is eljutott minden nagy ménesbe, így Mezőhegyesre is, s a lipicaival együtt keveredett az ott lévő fajtákkal.

A kladrubyt két színben tenyésztik: szürkék a General (kopcsányí, sz. 1787) és a Generallissimus (kopcsányi, sz. 1797) törzs, feketék a Sakramoso (olomuc, sz. 1800) és Sakramoso (sz. 1799), valamint Napoleone (sz. 1845).

Mivel a fekete színűek szelekciós bázisa kicsi, kénytelenek voltak más, közeli fajtákhoz is nyúlni a fenntartás érdekében, így a nóniuszhoz és a mezőhegyesi félvérhez is.

Hatalmas egyedek, tetszetős hintóslovak. A császári nagy pompa lovai voltak, amelyet géntartalékképpen Kladrubyban ma is tenyésztenek. Marmagassága: 162/174, övmérete 200, szárkörmérete 22 cm. Testsúlya 650 kg.

A spanyol-nápolyi fajtacsoport, ezen belül a lipicai értéke

Nyugodt, engedelmes, jó munkakészségű fajták. Tetszetős, magas járásúak. Könnyen idomíthatók mind cirkuszi, mind spanyol magasiskolai követelményekre.

A lipicai a II. világháború után Bábolnán nagyszerűen vizsgázott egy részére szokatlan munkában. Ugyanis az átvonuló front szétszórta Bábolna méneseit. Az újrarendeződés után szépszámú arab és lipicai került vissza a ménesbe, de igásállat-állományuk nem volt. Az arabot csak futófogatban tudták használni, a lipicai fogatolására "vetemedtek" és minden egyede nagyszerű igásló lett, jóindulatúak, nagy munkakészségűek, kitartók. Átsegítették Bábolnát a vonóerőkrízisen.

A lipicai nálunk az Északi-középhegységben tenyészkörzetet kapott. Törzstenyészete Szilvásváradon van.

A fogathajtó versenyek (négyesfogat) egyik fő nyerője. Ez a fajta különleges értékén kívül a vele összenőtt hajtókkal is magyarázható: Kádár János, Abonyi Imre, Bárdos György, Bozsik József.

Hátránya

A melegvérű fajták között a leglassabban és a leghosszabban fejlődik. Teljes fejlettségét 5 éves korra éri el. A fejlődési intenzitása is igen lassú. Választott és éves korban a többi fajfához viszonyítva "elesettek a csikói". Ezért is, meg a szinte egyedüli szürke szín miatt tenyészkörzetét nálunk megszüntették.

(Forrás: A gazdasági ló, Gazda Kiadó)