2018. december 12. szerda. Ma Beatrice és Pasa névnapja van.
Legtöbb patkója van: mersi lady (6269 patkó) | Top 10 »
Lovam.hu

  • VAGY

    belépés a fiókoddal:


  • VAGY

    regisztrálj az oldalon:
    *
    *
    Honey Potter:
    E-mail:
    *
    *
    *
    A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező!
Lovas közösségi blog

Szabados Csaba

Lovastúra a Csereháton át a Zemplénbe

Mióta az ember motorizált szekereken száguld keresztül országot, tájat, néhány óra alatt tesz meg utakat, melyet lóval csak napok alatt lehet haladni, nem véletlen a lassan értelmét vesztő kifejezés: egy napi járóföld. Nos nékünk és hűséges huculjainknak hat nap kellett ahhoz, hogy Szőlősardóból megjárjuk Sárospatakot és haza is érjünk.

A kaland már vasárnap elkezdődött az úti felszerelés lázas készítgetésével, poggyászok nyeregre kötésével, igazgatásával, átrendezésével és persze a résztvevők beérkezésével. Ketten már „öreg” túrázónak számítanak, a maguk 17 évével, mivel már 5. vagy 6.-dik túrájukat nyomják nálunk. A harmadik kislány még először jön, sejtjük: nagy falat lesz, de ő biztos a lovas tudásában, elvégre három éve már, hogy lovagol… hát hajrá!

Hétfőn korai az ébresztő, hatkor már mindenki lovon, messze megyünk: Vizsoly az első napi célpont és az bizony 70 km ide, (ha el nem tévedünk…). Jó tempóban haladunk, a lovak is frissek, mi is, már 11 óra körül azt hisszük, hogy Irotára érünk, de csak kavargunk a néhány év alatt letarolt erdő-maradványok között: ott is út, ahol eddig nem volt, jelzés viszont nincs ahol eddig volt, van viszont olyan amilyen eddig nem volt, de az még nincs rajta a térképen, mert az már 10 éves és az alatt átrendeződött minden. Találunk aztán egy láthatóan amatőr festésű figuratív jelzést, ami valószínűleg helyi tanösvény lehet, nem kevésbé meghökkentő magyarázattal: egyenes úton egyik irányba Irota 3 km, ellenkező irányba 4 km! Miközben úgy rémlik a pihenőül kiszemelt falu a harmadik irányba van, nosza induljunk! Végre belefutunk a kopott kék jelzésbe és hamarosan kutyák ugatása fogad a falu végén. Végigléptetve a fél falun megállapítjuk, hogy még kevesebben élnek itt, mint legutóbbi itt jártunkkor, két éve és egyre több az üres ház, árulkodóan szépre nyírt pázsittal: nyaralók… Egyen deszka kerítések, egyen tornácok, egyen filagóriák, egyen-mahagóni mindenütt! (Csak ez vót a népbótba’?) A falu közepe feldúlva: a sörösdobozomat épphogy ellepve csörgedező patakocskának 3 méter széles, másfél méter mély beton medret építenek, gondolom a 2010-es árvizek okán. Szendvicsnyi ebédünk után indulunk tovább, messze még a vége! Következő állomás: Felsővadász, a Rákóczi család ősi fészke. Ősi kastélyuk ma iskolaként szolgál, udvarán igen nagy a készülődés: három zsinnyegős kasza is aprítja a füvet, falunap lesz a hétvégén. Az újonnan térkövezett utcát, „stílusos”krómacél pihenőket sepregetik oly serénységgel, hogy még minket is majdnem kiseper belőle a kreolbőrű asszonyság! Itt is feltúrva a falu egy része: uniós támogatásból épül valami…

Gyorsabbra vesszük a tempót: Fancsalig meg sem állunk, ahol hűsítőnket kortyolgatva megtudjuk egy szakállas úriembertől: mi is az eredete a „fancsali képet vág” kifejezésnek, s mivel a végén megtudom, hogy a megyei múzeum történészével hozott össze jósorsom, el is hiszem neki és ím, közreadom: a XIX. század elején egy járvány igen megtizedelé a falu katolikus lakosságát, mire földesura protestáns jobbágyokat telepített közibük, kikkel állandó vallási villongásokat folytattak eztán. Egyszer a torzsalkodás odáig jutott, hogy a protestánsok meg akarták gyalázni a katolikusok által állíttatott feszületet, mire azok azt leszerelvén, elrejtették a gyalázkodók elől: elásták! Több évtized múltán akadtak rá ismét, s miután az utódok kiásták látták, hogy a korpusz igen csak el van tekeredve, torz képet mutat. A katolikus magyarázat szerint belecsapott a villám, a reformátusok szerint nem bírta nézni a vallási torsalkodást, azért vágott olyan fancsali képet a pléhkrisztus. a környéken jártába mindez Jókai Mór fülébe jutott, aki által máig köznyelvi fordulattá vált eme történet.

Encsen igen nagy feltűnést keltve ügettünk végig, míg egy közjáték fel nem kavarta a kedélyeket: egy buszmegálló mellett elhaladva láncát eltépve vetette ránk magát egy pitbull, kiszúrva magának a legkisebb lovunkat. Ifjú kreol gazdája láthatóan semmi hatással nem volt kedvencére, mire bozótvágó késemet vettem elő, hogy a kutyát megfékezzem, nagy nehezen megfogta. Vajon mire lehet ez a kedvesnek nem mondható kutya betanítva?!

Hogy Encs végképp ne kerüljön kedvenc helyeim közé, még a városka utolsó házaiból utánunk rohanó falkányi pucér kölök ordítva követelte: „takarodjatok innen büdös parasztok”!

Hogy is mondta Wass Albert?: az ország azé, aki teleszüli?!

Gibárt után az árvízi gáton vágtattunk be Vizsolyba, este nyolckor! Lovakat, cuccot lemosni, etetni, itatni, zabolni az Öreg Nyomdász Fogadó udvarán, ahol Darukáék, mint jó lovasemberek a legteljesebb természetességgel fogadták be lovainkat: villanykarám, széna előkészítve. No, nem mintha a megfáradt lovasoknak ne lett volna mire nézni: omlós sült tálakban, krumpli, sült csillagtök, zöldségek és a lényeg jófajta pálinka, utána édes mádi bor a jó hangulat végett!

A vizsolyi református templommal átellenben áll az a Rákóczi-kúria, melyben a Daruka család hozta létre az Öreg Nyomdász Élményparkot, mely áll étteremből, táborhelyből, falusi udvar bemutatóból, vitézlő oskolai próbatételekből és Nyomdatörténeti Kiállítás és előadásból, melyben Daruka Mihály uram személyesíti meg ama Mantskovits Bálint lengyel nyomdászt, aki anno kinyomtatta a ma Károli Bibliaként ismert első magyar nyelvű református bibliát. Sok érdekes tényt tudhattunk meg ezen korról és a biblia kinyomtatásának körülményeiről, tanulságai – mint a jelentős dolgoké általában – máig hatnak.

Ötfős csapatunk reggel kibővül 7 lovasra: Daruka Leila és Feri csatlakoznak hozzánk Pántlikával és Sámánnal. Regéc várát vesszük célba az Arka patak völgyében haladva, ahol 18-szor kelünk át a patakon. A terep meglehetősen köves, bozótos, sok a kidőlt fa, nehezen jutunk előre, egy óra mire a várat bevesszük, bár „nagyhatalmú” portása – aki gondolom időnként várkapitánynak képzeli magát – próbál ebben megakadályozni bennünket és a vendégek szolgálatára szerződtetett alkalmazotthoz semmiképpen nem illő, intoleráns hangnemben utasítja ki lovainkat a bejárat közeléből! Hej, ha Rákóczi nagyuram hallaná ezt, eme cerberust bizonnyal hajnalban a vár fokán pofoztatná fel illetlen beszédéért, mert a várrendtartás, mely ezt elrendelé ékes írással van kifüggesztve ma is a palota falára! Azért néhány régi, egyszerű szabályt érdemes lenne visszahozni!

Regéc várától a piros jelzésen indulunk Erdőhorváti felé. A terep egyre borzalmasabb: kő, bozót, meredek, kidől fa, benőtt jelzések. 10 km három és fél óra alatt! Délután ötre érünk vert hadakként Erdőhorvátiba, beesünk az első kocsmába, - melyről kiderül: az egyetlen a faluban - ahol a fiatal tulaj készségesen terel bennünket lovastól a szépen gondozott hátsó udvarba, ahol ki is köthetünk, zaboltathatunk. Rövid haditanács után úgy döntünk: ma már nem megyünk tovább, ha házigazdánk jóindulatából futja még, bekvártélyozkodnánk éjjelre is! És láss csodát: lehet! Sőt rövidesen széna is kerül a szomszéd telekről, az egyik vendég (ő is kreol!) vezet a saját földjére, vágjunk lovainknak zsenge tengerit, amennyit elbírunk és még egy italt sem fogad el érte! Gábor – ifjú házigazdánk – egész este sürög-forog körülöttünk: tűzifát vág tábortűzhöz, szénáért, zabért telefonál… Est szálltával, jóllakván szalonna-kolbász-májkrémes vacsoránktól, Gábor még jófajta házi pálinkával lep meg bennünket, kiket addigra a folyamatosan nézelődő helyi érdeklődők már a Facebookra is feltettek, mint helyi nevezetességet! Vidám tábortűznél alszik el csapatunk, amúgy nomádosan a tűz körül. Isten megáldja az Erdőhorváti kocsmát, Gábort, annak fiatal gazdáját, ajánlom minden gyalogos, autós. lovas, biciklis turistának, térjen be hozzá!

Betonon tovább Komlóskára, majd egy újabb piros jelzésen Hercegkútra indulunk, de néhány kilométer után ismét jelzést vesztünk és próbálunk a valósággal össze nem egyező térképünk alapján a szőlőhegyen keresztül elérni a falut. Nem egyszerű játék, de néhány visszafordulás után végre találunk egy völgyet, aminek újra el kell érnie a jelzett utat, és lőn! Majd ismét előkerülnek a macheték és utat vágunk gyalog, lovat vezetve a dúsan burjánzó szedresben… A hercegkúti kocsma udvarán a fűben ülve nézegetjük egymást: - Mi van, tigris-túrán voltál, hogy ilyen szép csíkos vagy? Innen már nagyobb tévelygés nélkül érünk a Végardói Betyár Lovastanyára, Livják Emike és Vismeg Pisti barátunk lovardájába. Éppen zajlik náluk a nyár sokadik lovastábora, apraja-nagyja lóháton! Miután lovaink megszabadulnak tetemes terhüktől, boldogan fúrják fejüket a zabos-szénás etetőbe, de még előtte lemossuk őket a patamosóban: izzadt sóslé csordogál róluk. Megtetszik nekünk is a hely és a módszer: nosza fürödjünk mi is a patamosóban, csak amúgy a hideg vizes slaggal, a ruha is maradhat, úgyis ki kell már mosni! Pihenés, száradás, majd megjön Leila a sörökkel és pihenés, száradás, sörözés. Értékeljük a nap történéseit, levonjuk a legnagyobb tanulságot: a piros jelzés a Zemplénben, azt jelenti, hogy LÓVAL NE MENJ ARRA!!! Megjön Csetneki Józsi, helyi lovas barátunk, és kezdek vacsorát főzni részben az általa hozott adalékokból: szalonna, hagyma, füstölt tarja mint pörköltalap, összefőzve fél kiló hajdinával és fél kiló kölessel! Tízen jóllaktunk belőle, reggel heten még bőségesen megreggeliztük és az utiszendvicsekbe is bőven került belőle, de nem is nagyon voltunk éhesek Regécig! Az éjszakát a csapat a használaton kívüli, jól beszénázott istállóban töltötte, már csak úgy nomádosan!

Negyedik napunkon visszaindultunk Vizsolyba – tanulva az eddigiekből – a kockázatmentesebb úton a Huták felé. Már Hercegkúton fél órát kerestük a jelzést, mire találtunk valamit, ami arra hasonlított, de legalább simán elvitt bennünket Újhutára. Itt aztán megtekinthettünk egy „széprenyírt” de tökéletesen halott falut: minden átépítve műfalu stílusban, üres udvarok, minden mahagónira kenve, - kíváncsi lennék melyik uniós képviselőnek van festékgyára? – ember, állat sehol. Néhány drága kocsi húz el mellettünk: az új tulajok, nyaralók. Következik Középhuta, kicsit nagyobb falu, itt még laknak is páran, a bolt is épp nyitva, veszünk gyorsan néhány sört, nagy a meleg… Tovább ügetünk az aszfalton: Óhuta, gyermekkorom nyaralóhelye! Mesélem fiamnak: 72-73-ban itt nyaraltunk szüleimmel az iskolaudvaron, sátorban, a kerítés egyik betonoszlopába édesapám bevéste a monogramját, meg a dátumot, menjünk nézzük meg! Szoruló torokkal léptetek át a masszív betonhídon – régen ez is fából volt – az iskola épülethez, ami ma Polgármesteri Hivatal, hatalmasan átalakított, lebetonozott udvarral, uniós mahagónival, tájidegenül. Persze a kerités sincs meg, de még az udvar azon része sem, ahol valaha sátraink álltak, biztosan alámosta valamelyik árvíz, azért lehet a patakmeder is szélesen kibetonozva?! A falu lakói eltűntek, a házak homlokzatán őrködő szentszobrokkal együtt, arra sincs szüksége az új nyaraló tulajdonosnak, az udvarok üresek, „széprenyírtak” minden sarkos, ahogyan egy élő falusi porta sohasem nézne ki: halott házak ezek, egy halott faluban, ahová élő kísértetként néha gyökereiket kereső lelkek térnek be megnyugvást keresve egy kifordult világ értelmetlen – amit ki akarok fejezni, nem találok rá magyar szót, mert nem volt jellemző ez a magyar életre, így szavunk sincs rá! „Sic transit gloria mundi”- mondaná a művelt latin, ha még lenne latin…

Aszfalton csattognak tovább lovaink patkói, sajnos, mert nem a legjobb terep a lábuknak és a patkók is igen fogynak ezen, pedig már 800.-Ft-ot is elkérnek darabjáért, s azon még dolgozni kell, hogy a lábára kerüljön!

Balról a távolban ismét feltűnik Regéc vára, s már bent is vagyunk a faluban, amely szinte semmiben sem tér el az eddigiektől: széprenyírt, alig-lakosság, nyaralófalu, mahagóni! Egy lakatlan ház kerítéséhez bekötjük az embermagasságú gazba lovainkat, szemben a bolt még nyitva, veszünk innivalót, a lányok jégkrémeket, lentebb a patak parti pihenőnél elfogyasztjuk utolsó hajdinás szendvicseinket, majd elterülünk a hihetetlenül puha, hűs mohaágyon. Néhány poén meg röppen, aztán mindenkin úrrá lesz a fáradtság, a meleg és elszunnyad. Végre egy kis falusi idill: fáradt vándorok megpihennek a zöld mohaszőnyegen, diófák árnyékában, csörgedező patak partján, arrább lovaik legelésznek, a bokrok mögül tán felhangzik Pán sípjának édes melódiája is? NEEEEM! Felberreg a szomszéd udvarban a zsinnyegős kasza!!! Az Új Magyarország vidékfejlesztése meg van oldva, a neves német kisgépgyártó megoldotta: minden kihalt magyar falut teletömött ezzel a büdös, nagyon hangos, nagyon drága, költséges üzemeltetésű förmedvénnyel! Minden faluban csak ennek a hangját hallottuk utunk során! Kiszámolta már valaki, hogy egy ilyen árából és éves működési költségéből (benzin, damil, javítás) hány egyszerű kézi kaszát lehetne venni és hány napszámost alkalmazni kishazánk amúgy is sokszorosan istenverte tájékán? Ha nem, ajánlom tegye meg egy illetékes, meg fog lepődni! Ja, hogy akkor nem egy német multicéget fogunk pénzzel tömni?! Tudják azt, hogy már magyar gyártmányú kaszát nem kapni a gazdaboltokban évek óta csak szlovákot, oroszt vagy kínait?!

Estére csak megérkezünk Vizsolyba, ismét az Öreg Nyomdász Fogadóba, Darukáék nagyobb örömére! Borral, frissen sült kemencés lepénnyel fogadnak bennünket, gyors éhelverőnek, mert az aznapra rendelt isteni eledel, a töltött káposzta, még csak eztán jön, melyet úgy töm kétpofára csapatunk, hogy meg sincs érkezése dicsérni Gabriella asszony finom keze munkáját. Némi élménybeszámolós poharazás után, mint a vakveréb mi is „elülünk”.

Ötödik nap későbben kelünk, indulunk, valahogy nehezebb már a lóraszállás, hosszas vállveregetéssel, kézrázással, puszikkal veszünk búcsút szíves vendéglátóinktól, és egy utolsó fullánkkal: Ősszel aztán gyertek el egyszer lovagolni hozzánk, hogy lovon is kipróbáljátok ne csak tevén!

Andorral úgy döntünk: nem a jelzést követjük, mert az túl nagy kitérőket tesz, irány nyugat, valahol ott lesz Irota, ahol éji szállásunkat tervezzük. Jól is megy a navigálás, csak egyszer-kétszer kell irányt változtatnunk valami akadály miatt, de viszonylag jó tempóban érünk Gagyapáti falucskába, ahol ismét csak a zsinnyegés fogad: másnap falunap lesz a 11 lakosú faluban! Üdülőfalu, néhány városból kiköltözött értelmiségi próbál falusivá vedleni, persze azért jószág az nem kell, mert büdös! A polgármester jóravaló – szintén városi – ember, néhány jó szava és egy hideg söre van számunkra. Útba igazítanak Szanticska felé: - itt ki a faluból az iskola mellett, aztán az erdő mellett megy az út, a tetőn meg balra! Kár, hogy nem járt arra falusi már legalább 5 éve, már csak az utat benövő akácos korát saccolva, de a machetéket használva, ismét sikerül a tetőre – mondhatnám a csúcsra?! – jutnunk. Gadnáig a gerincen vágtázunk, majd kis villanypásztor kerülgetés után rálelünk az Irotára vezető ösvényre, meg is érkezünk est szállta előtt. Szállásunk a valamikori iskola széprenyírt udvarán lészen a polgármester úr – Isten áldja segítőkészségéért – engedélyével. Lovainkat csak úgy elengedjük a hatalmas udvar hátsó részébe, ahol nincs lenyírva a fű és elégedetten legelésznek egész éjjel. Fürdés a kerti csapnál, heveny locsolkodás formájában, majd fakeresés, tűzgyújtás, vacsora készítés szalonna sütés formájában. Összehúzódva a tűz körül, hálózsákjainkba burkolózva nyom el az álom, Isten szabad ege alatt. Hol lovaink matatása, hol a szomszéd kutya ugatása szakítja meg zaklatott álmunkat, hja kérem a nomádizmus áldozatokkal jár!

Utolsó túranapra virradtunk, gyakorlott mozdulatokkal teremtünk rendet a cuccok este okozott káoszában és kerül lóra az utolsó málha is. Irány haza! Királykúton keresztül, Galvácsot elkerülve, Meszes fölötti gerincről fordulunk a Rakaca-tó felé és délben már a szalonnai Gesztenyés kocsma udvarán pihenünk. A borzalmasan elgazosodott Bódva parti földúton érünk Perkupára, ahol még egy utolsó pihenőre meg kell állnunk a Csordás-féle fagyizónál, aztán csendesen hazabaktatunk. Lovaink megkönnyebbülve térnek meg megszokott karámjukba, elégedetten ropogtatva jól megérdemelt extra zabadagjukat.

Végignézek a három lányon: kicsit fáradtak, de nagyon boldogok! Kár, hogy vége, mondják, jövünk ősszel is, akkor hová megyünk?

Andor fiammal megfogadjuk: ilyen nagy túrát még egyszer nem teszünk, van a környéken éppen elég látnivaló, jól csoportosítva 10 napra is bőven elég a lovas vendégnek és van még felfedezendő rövidebb túra útvonal is!

 

TANULSÁGOK:

- országunk a rosszul értelmezett modernizáció kapcsán annyira átállt a motorizált közlekedésre, hogy a lovaknak végképp nem hagyott helyet sem közlekedni, sem pihenni. Nehéz dolog ma lóval eljutni A-ból B-be és alapos szervezést igényel az éjszakai pihenőhelyek felállítása egy adott útvonalon.

- falvainkat a rosszul értelmezett modernizáció kapcsán tehénbőgés helyett a motoros fűkaszák fülsértő zaja tölti be.

- a falusi életforma a falusi lakossággal együtt eltűnt! A nyaralófalu-feeling a városi lakossággal együtt hozta a városi életmódot falura: vízvezeték, szennyvízrendszer, vezetékes gáz, kábeles-tányéros tévé, bevásárlóközpontos-akciós fogyasztás mind közrejátszott a falu elhalásában! Nincs már faluközösség, nincs paraszti gazdálkodás, állatok sincsenek már falun, emberek sem akik gondoznák-tartanák őket, művelnék földjeiket, csak néhány közmunkás és zsinnyegős kasza! Csak elvadult határok!

- a magyar termőföld a rosszul értelmezett modernizáció kapcsán nem termel már élelmet, takarmányt, nem nevel állatot, csak támogatást termel gazdájának! Falvaink határai, melyek nem is olyan régen egy egész falu lakosságának adtak megélhetést, most csak egy-két új tulajdonosnak ad gazdagodást, miközben a faluról mindenki elvándorolt, megélhetés híján, akik jöttek helyükbe, meg végképp nem akarnak földet művelni!

- akié a föld, azé az ország, a föld viszont azé, aki megműveli. Jelenleg nincs művelve a föld, nincs is gazdája az országnak sem azért lophatja, zsigerelheti, sarcolhatja aki éppen éri! A támogatás-elvű mezőgazdaság mérhetetlen károkat okozott a magyar vidéknek. Erős szándékkal még talán visszahozható valami a működő faluból, ami életünk alapja, mert az élelmet ott lehet megtermelni, nem vegyi üzemekben!

- akinek van még némi földecskéje, kertje kezdje el felszántani, művelni, tanulja újra az egyszerű paraszti munkákat, termelje meg magának a szükséges terményeket, hamarosan életet menthet… No, de mindez tavaly augusztusban történt, azóta már idén nyáron is tettünk egy sokkal hangulatosabb 9 napos nomád túrát a Felvidéken, legközelebb ezt osztom meg az érdeklődőkkel, addig is üdv! Hucul Lovasudvar, Szabados Csaba. lovastura.atw.hu

Címkék:

Megtekintés: 4365 | Bővebben...


Utilapuk - túrablog


Kedves Lovasok, akik már jártatok túrán, túrákon, és akik ezután szeretnétek kimerészkedni természet-anyánk ölére! Mindannyiónk épülésére indítom ezt a túrablogot, hogy megoszthassuk egymással a túraélményeket, a bejárt helyeken szerzett tapasztalatokat, szépségeket, csúnyaságokat ugyanúgy, mint az eközben megszerzett lovas-technikai tapasztalatokat. 
Gyermekeimmel már nyolc éve üzzük a lovaglásnak ezt a mezei (erdei-hegyi) változatát, ami lassacskán túrázássá fejlődött, sok száz órányi és néhány ezer kilóméternyi lovaglás árán. Közben feltérképeztük lakóhelyünk jó 50-60 km-es környezetét, itt már minden falut-utat-erdőt ismerünk. Kitapasztaltuk a túrázáshoz nekünk és huculjainknak legmegfelelőbb felszerelést, tempót, lovaglóstílust.
Mostmár csak meg kell tervezni egy-egy túra napi távját, felszerelni a nyergekre a cuccot, elpakolni az elemózsiát és indulhatunk!

 Köszi a hozzászólásokat, csaK TESSÉK-TESSÉK!
Nos, hamár túrázásra adjuk a fejünket lássuk milyen felszereléssel tesszük ezt, lovon, lovason!
Elsőre nyilván mindenki olyan nyereggel-hevederrel-izzasztóval megy, amilyen van neki, ez az esetek nagy%-ban gondolom  angol nyereg, jobb esetben western, vagy ausztrál, aki eleve túranyereggel indul el, az már tud valamit, vagy járt valahol... Aztán persze vannak a hagyományőrzők, akik a magyar tipusú fanyergekre esküsznek, mi is! Én a huculokra a Jósvai-féle füredi nyergeket használom, dupla hevederrel (zsinóros western hevederek), amúgy hegyremenősen. Nagyon stabilak, a magas kápák miatt még az amatőröknek is nehéz kiesni belőlük és nem billegnek, csúsznak előre hátra, a legvadabb emelkedőn-lejtőn sem! Persze alföldi túrás barátainknak ez nem sokat jelenthet, hiszen nem találkoznak ilyenekkel. Viszont a kényelme egy egésznapos túra alatt, már nem elhanyagolható! Főleg, ha valaki több napot egymás után nyeregben tölt, akár hobbiból, akár hivatásszerüen.
Tudom, ezek nyűgös dolgok, mert egy jó füredi nyerget nem lehet a lovasboltban kapni, azután utánna kell járni és csináltatni a készítővel, akár méretre, a lovadra, aztán még fel kell szerelni, birkabőr, ülőpárna, szíjazat,stb, de megéri - főleg hegyvidéken túrázóknak! Egyébként nem drágább, mint egy átlagos angol nyereg, a weszkóknál meg olcsóbb.
Na persze ez a nyeregtipus is más stílust igényel, nem a klasszikus angolt, hoozá kell szokni!
Nyereg után lássuk az izzasztót! Angol nyergek alá ugye rakjuk a boltban kapható sztendert vékony alig izzasztókat, ami azért egy kiadósabb túrához már kevés! Lehetőleg tegyünk a nyereg alá vastagabb alátétet, vagy legalább egy jobbfajta lópokrócot, max. kétrét hajtva (nem az egészet!) a bolti izzasztó alá, hogy puhább és nedvszívóbb legyen.
Én a füredik alá - miután a négyrét hajtott gyapjúpokróc is kevés volt, - megtaláltam a Neoprén téglalap alakú vastag (3 cm) alátétét, ami már tökéletesen védi a lovat és csodák csodája: kényelmesebb ülést enged nyergeinkben, tehát megéri azt a 13.000.-Ft-ot! Ez nem reklám volt. 
 

Heveder.
Ez is fogós kérdés, de erre is vonatkozik, hogy ami túl olcsó, az legyen gyanús! Ezek a mindenféle műszálas, gyöngyvásznas silányságok nem túrázáshoz valók, mert vagy a lovadat törik fel vagy az első lejtőn a ló nyakában kötsz ki nyergestől! A legjobb a hosszabb lovaglásokhoz a zsinóros, lehetőleg pamut egy- vagy kétcsatos heveder, attól függően angol, vagy magyar tipusú (ebbe tartozik a Western is) nyerget használsz. Ez szélesen fogja át a ló hasát, nem kis helyen szorít, nedvszívó és jobb a teherelosztása. Sáros időben persze ezt is alaposan ki kell mosni, lekefélni, de szellős helyen másnapra megszárad.
 
A kantár szinte mindegy, ki milyenre esküszik. Más oldalakon már egész értekezés bontakozott ki, a rajtahagyjuk-e a kötőféket a fején vagy szentségtörés - kérdésben. Nos, én mindíg rajtahagyom - már amelyik lovamon van, mert van egy-két szabadulóművész, amelyiknek egy nyakcsavarintás, és sehol semmi a fején! Miért is hagyjuk fenn a kötőféket túrához? Mert szárral nem kötünk ki soha, ezt az elején megtanulja mindenki, néhány gyorsan elszakadt kantárszárral a kezében. Mi sokszor bocikötelet használunk a kötőfék mellett, mert jobban variálható.
 
El is érkeztünk a "hogyan kössem ki a lovamat pihenőn" kérdéshez.
Hatékonyan! Eszméletlen galibákat, esetleg baleseteket képes okozni egy elszabadult, bóklászó ló! A bocikötél azért is jó, mert ha pl. fához kell kikötnünk, a kötél egyes végét kötjük a kötőfék karikájához, az elágazó részt pedig lazán a fatörzs köré kötjük, így a ló körbe tud járni a fán anélkül, hogy feltekerné magát és hosszabra tudjuk ereszteni. Éjszakára, főleg idegen helyen viszont a nyakán átkötött bocikötelet áthúzzuk még a karikán és kétszeresen tudjuk lekötni, ugyanez, ha rövid pihenőn rövidre akarjuk kötni. Összeszokott lovaknál alkalmazható a kötélkordon, vagyis egy 10-15m hosszú, erős kötelet kihúzunk két fa között fejmagasságban, és a bocikötél egyes végébe fűzött karabínert erre akasztjuk. Ekkor is van minimális mozgásterük, amit ki is használnak, amíg van mit legelni, aztán már tudnak nyugodtan állni is. Ekkor ne hagyjuk őket őrizetlenűl, mert könnyen összegabajodnak eleinte és feltétlenűl nyergeljünk le, főleg a kápagombos nyergeket!
Soha ne kössük ki lovunkat gyenge dolgokhoz, pl. léckerités, padtámla, nem rögzített biciklitároló, elkorhadt fa, mert ezeket egy vétlen mozdulattal leszakítja, megíjed, elkezdi vonszolni, amitől mégjobban megréműl és innentől Isten kezében vagyunk! A sok ordibáló-hadonászó ember, pedig még csak fokoz a helyzeten és nem a lovunk lesz a hibás, de az okozott kárt nekünk kell megfizetnünk! (Hacsak nincs biztosításunk, de erről örülnék, ha egy biztosításban jártas lóbarát tenne ide egy hozzászólást!)
 

 


Hát, sajna úgy látszik, biztosításban jártas lovas nem olvassa a blogot, de nem baj, akit érdekel majd utánna néz!

 

Szóval eddig felszereltük lovunkat, lássuk mi van rajtunk: szteccses lovasnaci a sztendert, a hagyományőrzők esküsznek a bőgatyára, meg amit a hagyományos formájuk előír, no nem mintha ezek a ruhadarabok olcsóbbak lennének, sőt, de nem is árverseny van itt. Lényeg hogy mindenki olyan nadrágban lovagol, amilyenben tetszik és kényelmes neki. Ami lentebb van, az már inkább érdekes. Túrához, tehát sok óra napi lovagláshoz nem kifejezetten előnyös a csizma! Főleg annak, akinek nem szokta meg a lába. Ha túra közben le is kell szállni időnként és gyalogolni, akkor meg végképp kínszenvedés lehet a csizma, néhány kilóméter megtétele után. Tehát javalott egy jó túrabakkancs beszerzése e célra, persze ebben a kategóriában sem csak a 40.000.-Ft-nál kezdődő Himalájai márkákat kell keresni, megfelel egy olcsóbb modell is, le egészen a 6.000.-Ft-os munkavédelmi baksziig. Nomeg a lábszárvédő. Bár mindezt megúszhatjuk lazábban is: sportcipő és vastag térdzokni alkalmazásával, csak amúgy távlovas módra, ha ők kibírnak benne 80-120 km-t, érdemes kipróbálni. Ebben kehet gyalogolni is a lovad mellett, merthát nem árt időnként leszállni a lóról, nyújtani kicsit az izmokon, főleg olyan terepszakaszon, ahol egyébként is csak lépésben tudsz közlekedni, kár fárasztani a lovat és magadat, menj inkább gyalog kicsit, lovad is hálás lesz!

Vászonsapka a fejre, a legjobb, ha széles karimás és takar valamit a tarkóból is, mert a napszúrás elég veszélyes lóháton és gyakori is ebben a hülye meleg időszakban. Persze télen nyugodtan vehetünk fel mindenféle sísapkákat, prémes kucsmát és amivel csak védeni tudjuk fülünket a lefagyás ellen. De most nyár van és marad a vászonsapi, amit nagymelegben minden vízforrásnál, csapnál megmeríthetünk és fejünkbe húzhatunk 1-2 lter hideg vízzel egyetemben! Vagyis hűtsük fejünket, az előbb említett napszúrást elkerülendő. Miért nem kobak?

1. Valamilyen számomra ismeretlen okból a lovas kobakok 97%-a fekete színű! Ez köztudomásúlag roppant jó hőraktározó, -gyüjtő szín, tehát a helyett, hogy óvná fejünket, felforralja agyunkat.

2. Az izzadtságot nem szívja, ezért a sós lé csorog a szemedbe, nem győzöd törölgetni!

3. Huzamosabb ideig viselve kezd elnehezülni a fejen.

4.Erdős, fedett terepen, ami túráink során azért bőven akad, legnagyobb vewszélyforrást az útra fejmagasságban belógó szederindák és egyéb tüskés ágak, vadrózsa-nyúlványok jelentik. Namost, ha egy ilyen kétméter hosszú, centis éles tüskékkel telerakott inda beakad a kobakod ellenzője alá, jó eséllyel lenyúzza a homlokodról és a fél arcodról a bőrt! Főleg, ha vágtában találkozol vele és nincs időd elhajolni eléggé. A vászonsapit legfeljebb lerántaja a fejedről amit egy elegáns nyeregből lehajlással felveszel és kész! De hogy esésnél védi a fejet!?

Ne ess le! Ha mégis, ne a fejeddel túrd meg az anyaföldet, ess a vállaidra és gurulj! Láttam már versenyzőt agyrászkódást kapni, mert a kobak akkorát ütött a fején eséskor, hogy kobak nélkül nem lett volna ennyi baja. Dehát végső soron a lovaglás egy veszélyes üzem, 100%-os garancia nincs, és ha belegondolunk, hogy eleink csak kifejezetten csata esetén viseltek keményebb sisakokat, azt sem leesés elleni védelemre, hanem a kardvágások ellen, bár akkoriban illett megtanulni lovon maradni, de esni is, hiszen nekik tényleg az életük múlt rajta.

A tanuló lovas is általában az eséstől fél és ezért nem mer csinálni sok dolgot a lovon, görcsöl, retteg attól, hogy leesik és energiája 80%-át erre fordítja. Ezért érdemesebb mindjárt az elején lelökni néhányszor a lóról, had essen le a homokba, mert ha már 4-5 esést túlélt és még - csodák csodája - egyben van, nem tört semmije, nem fog tovább parázni az eséstől, mert látja, hogy túl lehet élni!


 Bocs, hogy eltüntem pár napra, - már ha olvassa valaki szösszeneteimet, - de közben beindult idei első túratáborunk!

8 kis- és nagylány, 12 és 16 között, - tényleg csak lányok lovagolnak manapság? Első érdekesség a hucul volt nekik, hogy egyik sem akar elrohanni velük, sőt, hajtani kell a lovat és nem teljesen automata, mint a lovardai félvér, ami szóra megcsinál már mindent, lovas nélkül is. Második meglepi a füredi nyereg volt, de az annyira, hogy másnaptól senki sem akart angol nyeregben lovagolni.

Első nap este boldogan ujságolták az otthoniaknak, hogy milyen sokat vágtáztak és mit csinált a lova és ő mit csinált és hogy bírta és hogy ez milyen jó, éshogy otthon miért nincs ilyen?

Negyedik napon már csak annyit mondtak  a távolba: ma nyomtunk egy negyvenest, több mint felét vágtában, nagggyonnn zsíííííííír! És holnap nem megyünk egy méghosszabbat?!

Naja, egy hét alatt lovagolni annyit, mint lovardában fél év alatt sem?!

 Itt fel kellett nyergelnünk, kantároznunk is a lovat, eddig mindíg készen kaptam, azt sem tudtam, hogyan kell csinálni - mondta az egyik 16 éves lány.

Már az augusztusi visszajövetelt tervezik és hogy, hogyan fogják ezt a szülőknek beadni...

Lehet, hogy jó a tábor??? 

 


Naszóval, hogyan is zajlott le idei első túratáborunk, menet közben nem nagyon volt időm írogatni?!

 

Megérkeztek vasárnap estére a "jelöltek", három már stabil visszajáró a nyolcból, a többiek is azonnal "ráveti" magát a lovakra, elvégre a nagylovas lovardákon szocializálódott gyerek eddig el sem hitte, hogy 175 cm alatti lovon bármit is lehetne csinálni... Pedig ajánlom minden lovardavezető "kartárs" figyelmébe a hucul-haflingi-fjord tipusú lovak használatát a gyermek-oktatásban; lehet, hogy nagyobb bizalma lesz a gyereknek egy olyan lóhoz, amelyiknek eléri a hátát a földről és segítség nélkül is fel tud rá szállni? És ide még egy szívet melengető-elgondolkodtató: ha már Magyarországon, magyarok vagyunk és adatott nekünk egy őshonos magyar ló, mint a hucul, mely az egyik legkiválóbb ebben a kategóriában, használjuk már őket gyerekeink (netán felnőttek?!) oktatására, lovagoltatására!

Szóval a lómustra egészen sötétig tartott, már azt hittem ki sem jönnek a karámból, izgulás, másnap túra lesz!

Reggel egyik meglepetés a másik után érte az új táborozókat, a régiek már ismerték a dörgést: hat előtt ébresztő, lovak befogása karámból, villanypásztorból, pucolás, nyergelés. Sokaknak ez új volt, hiszen eddig a lovardában mindíg felnyergelt lovat kapott és a félóra végén az istállókapuban vették ki a kezéből a szárat, de azért hamar belejöttek és még jól is esett nekik.

Nyergelés után reggeli, lovaknak lovasoknak egyaránt, majd indulás. Első nap nem szoktuk nagyon megerőltetni a gyakorlatlan túrázókat, mert jóból is megárt a sok, ilyenkor max 25 km-t megyünk sűrű pihenőkkel: órás pihenő Jósvafőn, másfél óra Aggtelekig, megint egy pihenő, közben szétnézünk, majd haza, délután ötre.

Másnap egy szép hegyi túra: Ördöggát, Szalonna, Martonyi-kolostorrom, Perkupa, Szőlősardó. Fáradt lovasok, boldog arcok.

Harmadik napra már kissé "lightosabb"napot kell beiktatni, hogy sérülésmentesen kibírják a mé hátralévőket.

Negyedik nap át a Jósvavölgyre, Színpetrinél Szelcére és végigvágtázzuk a Szelce-völgyet, ismét Jósvafőn kötünk ki a kocsmaudvaron, egy kis patakban gázolás után. Felcsörögjük a kocsmárost, aki jön is már nyitni, hogy szomjas csapatunk kiihassa a gyömbérkészletet és a kitett asztalokon befalatozza az otthon csomagolt szendvicseket, merthogy napközbenre mindíg azt viszünk, nem terhelve túl gyomrunkat lovaglás közben!

Ötödik nap a leghosszabb, leggyorsabb túra: Perkupa, Dobódél, Bódvarákó, Esztramos-hegy és vissza, végig a Bódva-völgy laposán, jó úton, vágtában, na ennyit sem vágtázott egyfolytában még senki - a tavajiakon kívűl, akik már csinálták ezt. 

 

 


No, kedveseim, egy hét kimaradt, mert nomádoztunk kicsit, ami minden eddigi túránkat felülmulta intenzitásában.

 

De előbb válasz Arikának hozzászólására: társaság nélkül tényleg nagyon unalmas túrázni, szerintem még tereplovagolni is, legalább egy társat keress hozzá, hátha nem annyira nyamvadt minden lovas a környékeden, hogy csak útálni tudja a másikat, hiszen ez a lovazás nem erről szól, akinek meg igen, az inkább csináljon valami más sznobsportot, talán inkább golfozzon, vagy vitorlázzon... Igen, a ló is kaphat napszúrást, de a mi terepeinken, erdőinkben és bozótosainkban legfeljebb valami acél fejvédőben mehetnének be, ami még károsabb lenne nekik, nemhogy a nap ellen védené őket.

 Itt bocsátanám előre, hogy amiket leírok, a saját terepeinkre vonatkoznak, erősen fedett (erdős) meredek hegyoldalakkal tarkított, karsztos, esetleg dombvidékes terepre vonatkoznak.

Szóval a nomádtúra!

Már az indulás nagy kihívás volt: hogyan kötünk fel 9 ember összes cuccát, hálózsákját, 4 sátrat, "konyhavagont" 9 ló nyergére, helyesebben 8 lóra, mert egy angol nyereggel jött, amire egy kistáskán és pulóveren kívűl semmit nem lehetett felkötni.

Két óra sakkozás és intenzív kötözgetés után minden fent volt, már csak a lovasokat kellett a csomagok tetejébe felrakni, ami némi gyakorlás után szintén sikerült! Innentől aztán valóban képtelenség lett volna leesni az ilyeténképpen körbebástyázott füredi nyergekről. Második naptól mostis körmérkőzés zajlott a résztvevők között a füredi nyergekért, és a vesztes, (esetleg az önként magát feláldozó) kapta az angolt. Ismételten megállapítottuk, hogy e nyeregtipus, nem igazán terepre, túrúra való, málhával ellátott nomád túrára pedig tökéletesen alkalmatlan!

Cuccok, lovasok fenn, indulunk!


 Fél tízkor már uton is voltunk, a Bódva-völgyben lévő Bódvarákóig meg sem álltunk. No ott aztán az éppen nyitvatartó boltnál kikötöttük lovainkat - mint kiderült - a Községháza oszlopaihoz és jóleső érzéssel oltottuk szomjunkat a vegyesbolt sör-üdítő készletével.

 Némi hegymenet után leereszkedtünk Tornabarakonyba, aznapi szállásunkra. A Kosztyó-birtokon verhettünk sátrat és köthettük lovainkat vendéglátónk istállójába, de a napra a koronát a kemencében sült mangalica hurka-kolbász és az azt bealapozó kökénypálinka tette fel.

Reggel a gyors osszecuccolás után jókor úton voltunk a belső Cserehát lankáin: a szebb napokat megélt Rakacaszend után kalandos - de inkább borzalmasan összevágott -utakon, jelzések után kutatva időnként, majd torony iránt haladva, megérkeztünk Irotára.

E nagyon szépen gondozott falucskában a Kézműves Ház gondnoka megengedte csapatunknak, hogy az udvaron tartsuk déli pihenőnket és mintegy végszóra, befutott a mozgóbolt is, melyből kiegészíthettük étel és italkészletünket. A társaságnak annyira megtetszett a hely, hogy már elkezdtek unszolni, hogy maradjunk éjszakára is! Mielőtt nagyon beleélték volna magukat a tespedésbe, máris nyergeltünk és indultunk tovább.

Gagybátoron keresztülhaladva értünk Szászfa szélére, ahonnan egyvágtában értünk Krasznokvajdára, hol a szintén lovasember polgármester jóvoltából a falu - sajnos meccsek híján használaton kívüli - focipályáján táborozhattunk le. Mire leszereltünk, megeredt az eső is, ami kitartott egész éjjel és egész másnap is, tehát reggel esőben nyergeltünk és esőköpenyben indultunk északnak, egyenesen a határ felé.

Azt terveztük, hogy a túrista úttá szelidült trianoni határvonalon folytatjuk utunkat, de az eső és a traktorosok úgy elintézték a földutat, hogy az első járható úton lementünk a gerincről és Jánokban találtuk magunkat, ahol kikötöttünk a kocsmánál egy forró teára és egy kis patkóigazításra. Kisebbfajta csődület keletkezett mindjárt körülöttünk, jött a falu apraja-nagyja nézni-fényképezni a "lovasfelvonulást", hiszen sokan még soha nem láttak kilenc hátaslovat egyszerre vonulni, ló is már csak kettő van a faluban... Szivélyes jókívánségok közepette hagytuk el a valaha sok gólyájáról híres falut.

Dél körül a pihenőt már a Szádelői völgy bejáratánál töltöttük, a tavaj óta újult pihenőpadoknál, és a végra szépen felépített büfé teraszán, forró teát szürcsölgetve, ami igen jól esett mindenkinek az esős időben.

A Szádelői völgyön végiglovagolni mindíg nagy élmény, most különösen az volt, mivel a tavszi áradás elmosta sok helyen a régi aszfaltutat, helyette csak a méretes kövekből álló kráterszerű új vízmosás maradt, melyen - ha nem huculokkal vagyunk - nem biztos, hogy át tudunk vergődni! A vögyból kiérve már egy óra alatt elértük aznapi célunkat: a festői szépségű ékszerdoboz-falucskát: Lucskát! Itt egy üres telken verhettünk tábort éjszakára, lovainkat a kerítés oszlopaihoz pányvázva juttathattuk dús legelőhöz, amit azért kiegészítettünk a kisérőkocsiban hozott zabbal. Itt is csodánkara jártak, fényképesztek lovat simogattak a népek. A falusi vendégszeretet szép példájaként egyszercsak hirnök jő, hogy a plgármester azt üzente - a nyaralásból - hogy a lovasok, ha akarnak, megszállhatnak a vendégházában, ha már áztak egész nap! Mi túravezetők, persze nem hagyjuk a lovakat, maradunk a sátorban, de a "puhányok" csapata azonnal elcsábul és hanyatt-homlok rohan ágyban aludni, - pedi egész kényelmes a neoprén nyeregalátét derékalljnak, főleg így, hogy fejenként most kettő is jut! Tehát a bográcsban melegített füdővíz után nyereg a fej alá és alvás.