2018. augusztus 20. hétfő. Ma Ammónia, Kapitány és Nyikolaj névnapja van.
Legtöbb patkója van: mersi lady (6269 patkó) | Top 10 »
Lovam.hu

  • VAGY

    belépés a fiókoddal:


  • VAGY

    regisztrálj az oldalon:
    *
    *
    Honey Potter:
    E-mail:
    *
    *
    *
    A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező!

Címke: történet

Lovas közösségi blog

Gyagya paci :)

Szabò Timea
Hadd osszam meg veletek a kis gyagya egy-kèt vicces hùzàsàt.
Parom lova,Snipper kèsz bohòc.
Kb. 1 ève tortènt.kòlikàja volt,eleg szarul èrezte magat,hivtuk azonnal az allatorvost,jott,szùrta a gorcsoldòt,mire Snipper sem akart kimaradni a bulibòl,oldalra fordult(megjegyzem,nem szereti az orvosok szagàt),cuki,
hatalmas fogaival elkapta az allatorvos ingjèt ès nagyot ràntott rajta.Nem akart harapni,nem szokott,az ingre utazott...Esedeztunk a bocsànatàèrt,de akkor màr o is nevetett,a hosszù ujjù ingjèbol,egyoldalù szexis ujj nèlkuli lett.
Most nyàron èpp vàsàrolni voltunk,amikor csorog a telefon,a lovarda tulaja volt(a pacijaink lovardaban èlnek),azt kèrdezte:Te Timi,normalis,hogy Snipper boxàban egy muanyag szèk van?Szakadtra rohogtuk magunkat,meg azok is akik ott voltak es làttàk a szèket a boxban-azòta sem tudjuk hogy kerult oda.
Amikor megvettuk az elozo gazdàjàtòl,az a rossz szokàsa volt,hogy amint bevittuk a munkapàlyàra lovaglàs cèljàbòl,megfordultunk,hogy becsukjuk a keritèst mogottunk,mire visszafordultunk màr el is hùzott onnan,vàgtàbòl àtugrotta a karàmoszlopokat ès elkezdett legelni....errol nagy nehezen leszoktattuk...
Volt ùgy,hogy ùgy dontott jol meghempereg a sàrban,csakhogy ezt egy olyan helyen "tervezte",ahol egy kis faoszlop volt,amire rà volt erositve a villanypàsztor 2 szalagja felul ès alul.Mèg jò hogy nem volt rà kapcsolva àram(torpefeszultseg).Lefekudt komòtosan,eloszor a jobb oldalàra fordult,majd àt a bal oldalàra.....Mèg jò hogy ott voltunk a kozelben,elkezdtunk futni hoozà mint az orult....amikor meglàttuk,nem tudtam szivinfarktusom legyen az ijedtsègtol vagy a rohogestol fulladjak meg...Snipper fekudt a hàtàn, a 4 làba a levegoben,es a szalagok ùgy ràtekeredtek a làbaira,hogy szabàlyosan gùsba kotottèk.Moccanni sem tudodt.Ahelyett,hogy bepànikolt volna,nèzett rànk a nagy szemeivel ,a sàr csopogott a ki a fulèbol,mikozben kapkodtunk hogy kiszabaditsuk,szèpen lerakta oldalra a fejecskèjèt,ellazult,ès vàrt hogy felkelhessen
Most 1 hete,megyek futtatni oket,ismet a lovarda tulaja megàllit hogy Snippert reggel az istàllò folyosojàn talàlta...sètàlgatott...ès "kinyitotta" egy màsik lò boxajtajàt is.A lovarda tulaja ugye ott èl a lovakkal az emeleti lakàsàban,a hàlòszobàja Snipper boxa felett van.Ez a kis diszno,hallja a legkisebb zajokat is,ha elmennek ejszaka pipilni,lehuzzàk a Wc-t stb. ès elkezd dubogni a patàival,unatkozik,ha valaki èl ès mozog,akkor vele foglalkozzon cimszòval.Nem tudnak aludni tole,igy azt talaltàk ki hogy a box also ajtajàt kinyitjàk,igy nem tud dubogni,a felso csukva marad,igy a lò nem tud kijonni a boxbol-aha....de ezzel Snipper nem èrtett egyet...Nem is tudom mit adnek,ha kameràval felvette volna valaki a jelenetet,ahogy egy magas lò lehasal,ès kikùszik a boxbòl....Meg csak egy horzsolàs sincs a marjàn.
Ugyhogy nagyon gyagya a paci,sosem unatkozunk vele,csak pont ezekre a lovakra kell nagyon odafigyleni,mert minimàlis veszèlyèrzetuk sincs.....
Hàt ennyi,koszi,ha vègigolvassàtok.

Címkék: történet | lovak

Hozzászólás 1 | Megtekintés: 4259 | Bővebben...


Mesélek =)

Eszty00410

Sziasztok! Először is, pár szót szeretnék szólni szerény személyemről :) A 14-et töltöttem júniusban, nem kicsit vagyok égimeszelő a 177 centimmel, és nem kicsit vagyok ló rajongó. Hogy honnan akad beteges rajongásom? Egy szamár miatt! Milyen régen volt! (Figyelem, öveket becsatolni, hosszú történet következik, csak erős idegzetűeknek!)

 Egy kis magyarázat. Mindig is voltak lovaink, volt egy igen harapós fekete nóniusz herélt,Ede,2 párban kocsiban versenyzett Kisbéri (akkor még deres) kanca, Hédi és Hajni,és egy széthajszolt lábú-tüdejű kisbéri galoppló, mai napig deres kanca, Sólyom. Ez az alap, 10 évre rá már teljesen kicserélődik a társaság, bővül 1 szamárral, 1 bájos, rakoncátlan fekete sethlandi herélttel, Amadeusszal, és végül, de nem utolsó sorban egy nem túl magas sárga magyar sportló fajtájú kancával, Kacajjal. Edét cserélték el Amadeuszra, Hajni meghalt, így jött a szamár Hédi mellé, hogy ne legyen egyedül, Rá 5 évre Hédi meghalt, és az ő helyébe jött Kacaj. 

5 éve, hogy minden elkezdődött. Igen, tudom, mindig voltak lovaink, lovagoltattak rajtuk, néha bementem hozzájuk, hogy megsimogassam Hajni vagy Sólyom fejét, de ennyi, nem voltam heves érdeklődéssel feléjük. Csak voltak, ennyi. Sajnos, Hajni, aki Hédivel volt egy karámban, aki Hédi legjobb barátja volt, aki a fogatban,nyereg alatt is,sőt még az istállóban is a Hédi bal oldalán volt mindig is, rákos volt. Egy kis dudorral kezdődött a fara táján, és nemtöbb mint fél éven át szenvedett, orvosok küzdöttek érte, apám törődött vele. Ő volt a kedvence. Lefogyott, gyenge volt, már nem lovagolták, csak kapta a gyógyszereket és az ápolást, de sajnos ez kevésnek bizonyult. Fél év után felmondta a szolgálatot, napokig feküdt, és csak répát volt hajlandó rágcsikálni édesapám kezéből. Engem pedig elvitt anyukám a nagymamámhoz, hogy ne legyek láb alatt, és telefonon tudtuk meg a szörnyű hírt. Megrázott, mert kicsi voltam, talán olyan 8 éves körüli, de ennyi. Nem kötődtem érzelmileg ahhoz a tüneményes lóhoz, aki mindig szeretettel fogadta az embereket, aki mellett sohasem maradhattunk nyugton, mert játszott, szórakozott, szeretgetett minket. Hédi belerokkant a veszteségbe. Sosem szerette az embereket, ő állt mindig messzebb tőlük, a karámban sosem jött oda hozzám, de az életben nem bántott volna senkit sem. Kedvetlen volt, fáradt, sokszor szinte sírt bánatában, ugyanúgy munkára fogták, ugyanúgy lovagolta János, a lovász(szerű). Sosem csapott hisztit, pedig a lábai is tönkre voltak téve, mert régebbi lovászok, emberek, akik lovagolták, nem voltak kiméletesek vele, ha fájt is a lába, dolgoztatták, ha bedagadt neki, egyszerűen úgy hagyták, és az lett a vége, hogy az inak teljesen eldeformálódtak, aminek következtében -bár sohasem sántított- nem lett egyenletes a lépése, az ügetése sem a szabályos mindig-kétlábbal-lépek-előre-stílus volt, hanem egyenetlenül, össze vissza ügetett. Lendületét, menni, futni akarását megőrizte utolsó percéig. Így hát, apám egy üzleti siker következtében az ügyfelétől ajándékba kapott egy szamarat, akit "beteleportáltak" Hédi mellé az aprócska karámba. A szamár vad volt, félt, és a legtávolabbi sarokba húzódott. Mindenki ajánlotta, hogy szelidítsem meg. "És mégis hogyan, bakker?" -kérdeztem, uszkve 9 éves koromban. A választ megkaptam. Így aztán minden nap iskola után, minden szabad időmet Hédi társaságában töltöttem. Mellette írtam meg a házimat, utána lecsutakoltam ügyetlen kézmozdulatokkal. Már ritkán -úgy is mondhatni, soha- jártak vele lovagolni, Jánosnak nem volt ideje rá, és így ő is a mai napig csak etetni jön az állatokat. Hédi tele volt, mégis rossz állapotban, kb. a 17. évét töltögette. Pár hét törődés és szeretet meghozta a gyümölcsét, úgy is mondhatni, két legyet ütöttem egy csapásra. A szamár az egyik oldalon, a másikon Hédi állt, én pedig kétfelé csutakoltam, simogattam a szamarat, szeretgettem a hédit. Mivel nem csak a szamarat szelidítettem meg, de 9 évesen beleszerettem az óriás öreg paciba, aki idős korára kiszürkült, de csodálatosan nézett ki.
Egy viharos estén indult el a folyamat. Gondoltam egyet, vagy talán kettőt, és tapasztalatlan, semmihez sem értő kis taknyos 9 évesként egy madzaggal kikötöttem a lovat (kötőfékjénél persze) a karámrúdhoz, hogy a fejét ne nagyon mozgassa, a karám szélére fölmásztam, és bizonytalanul rácsúsztam szőrén a hátára. Belekapaszkodtam a sörényébe, és csak ámultam és bámultam, milyen csuda jó dolog a lovaglás! Aztán Hédike arrébb lépett, én meg kishíján szívbajt kaptam, úgy szorítottam a sörényét, és imbolyogtam rajta. Ezt eljátszottuk pár hétig, már szabadon felültem rá, azzal szórakoztam hogy beviszem az istállóba, az istállóban felszállok rá a boksz széléről, aztán kihajtom, ő pedig kiügetett az istállóból (az istálló két boxos, közvetlen a karámba nyílnak).
Aztán egy kis időugrás. Rengeteg mindenen átmentünk, sokan segítettek, megmutatták hogy ne fordítva tegyem rá a nyerget, stb. Meg voltak az első lépéseink, az első éveink, csodaszép élmények. Bnőm az utolsó évben minden hétvégén átjött, télen is, ugrattunk, elvoltunk egész nap a karámban, a ló egyszer sem tiltakozott, mentünk vele egy kört, aztán evett, stb.
2010 első hónapjaiban kezdett nagyon élénk, boldog lenni. Vidám volt, élénk tekintettel nézte mit csinálok, amikor kikötöttem nem csak állt, hanem látszott rajta, hogy vidám. Sok szép kép készült róla. Annyira vártam a nyarat! Hogy majd egész nap vele lehetek, minden nap kimegyünk terepre, és megerősödik a kapcsolatunk a sok együtt töltött idő miatt. Így vártam a nyarat, egészen május 2-áig, amikor is megtörtént a szörnyű baleset.
Majális volt a faluban, még emlékszem a sárga kisszoknyácskára amit aznapra fölvettem. Kint, a Bagó-erdő mellett volt az ünnepség, közvetlen mellette a focipálya.Délután 4-5 fele lehetett, amikor hazakéreckedtem, és otthon gépeztem, olvastam ,pihengettem. Amikor anya hazajött, valahogy nem volt kedvem tovább maradni, kihoztam Hédit, gondosan lecsutakoltam, felszerszámoztam. Ő pedig jókedvű volt. Nem volt vele semmi baj. Aztán befordultunk a faluban egy olyan utcára -földút-, ahol azelőtt nem jártam vele, idegeskedett, megállt, fújtatott, meg-megugrott. Atán jött a forduló, és onnan egyenesen az az út vitt el a focipálya mellett, immáron megszokott terep-utunk. Most is mentünk arra, Hédi -akit sohasem zavart a tömeg, a hangzavar- felfigyelt a nagy zenebonára, megállt, figyelt, lépésenként haladtunk előre. Nem mertem visszafordulni, mert ismertem, ez volt az a pontja, hogy ha teheti, megfordul, és még a legjobb lovas sem tudja visszatartani, éles galoppba fog. Jól is tettem, hogy nem fordultunk vissza...
Nagyon, nagyon ideges volt, felment a pulzusa, éreztem a lábam alatt erősen lüktető szívét, amely olyan erősen vert, hogy szinte az én lábam is mozgott a lüktetésre. Volt ott egy kerülő út, ráfordítottam, hátha a hangzavar a baja. Nem akart menni, teljesen felidegelődött, nyugtattam, simogattam, sarkaltam, lépett egyet és megint eljátszottuk a hajcihőt. Aztán felcsapta a fejét, és úgy tűnt, elindul. El is indult. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy együtt borulunk előre, hogy elesünk, hogy rámesik, átfordul magán, és a lábam beszorul alá, a négy patájával görcsösen rángatózik, patái között a hasánál fekszem én. Hihetetlen volt! Aztán, hogy a pillanatnyi sokk eltűnt, megmozgattam alatta a lábam. Fölemelkedett, én pedig kihúztam alóla villámsebességgel a lábaimat. Rögtön visszazuhant, szemei forogtak, fújtatott, be-be merevedett. Nem akartam elhinni, hogy ő fekszik itt így!
Oda másztam a fejéhez, nyugtatgattam, beszéltem hozzá, és közben segítségért kiáltottam. Jött is a fél falu, megnézegették, mondtak aztán minden jót, de már tudtam, hogy vége, nem fog felkelni. Már csak ő létezett, ő rá fókuszáltam, hangtalanul zokogtam és néztem ahogy szenved. Rám nézett, csak nézett, és nézett. Aztán már csak azt láttam, ahogy rám néz, de mégsem, szemei a semmibe merednek, nyelve kilóg. Nagyon sírtam, ő volt életem értelme, ha baj volt mindig hozzá rohantam, ő mindig meghallgatott, és bár nem várt nagy lelkesedéssel sosem, tudtam, hogy szeret, engem szeret a legjobban, kötődött hozzám. Ugorjunk egy hónappal későbbre.

Apa megigérte hogy vesz nekem egy lovat, mély lelki fájdalmaim voltak, hiányzott a lovaglás, minden nap kínkeserves volt, nem láttam értelmét az itthon töltött savanyú napoknak. Lovakat néztünk, kipróbáltuk, meg is tetszett egy, nagyon, de nagyon, ő volt Magnum, akit apa semmiképpen nem akart megvenni, mert 8 éves herélt, díjló, és az ára éppen csak az eget súrolja. Aztán, kipróbáltuk Kacajt. Első látásra nemtetszett. Kicsi volt, sárga is, és egyik sem a zsánerem. Végül, egy lovaglás alkalmával beleszerettem. Apa megvette a születésnapomon, június 17-én. Rá 3 napra szombaton, azon a helyen, ahol Kacaj élt, rendeztek egy kisebb házi versenyt. Nyilván neveztünk rá, és családi-baráti társaságban egész nap lóháton voltunk. Első számnak volt a fogathajtás, kerekek között kellett áthajtani Pamutot és Fátyolt- Pamut az ottani kedvencem- , majd díjlovaglás volt, ott már mindenki a saját kiválasztott lovával, én persze Kacajjal ment, díjlovaglásban mi lettünk a legjobbak. Volt díjugratás, azt nagyon elbaltáztuk, mert nem voltam elég határozott, és ímmel ámmal vittük végig az egészet. Aztán volt hordókerülés, mondanom sem kell hogy 3 indulóból mindegyikben elsők lettünk, Kacaj egyszerűen lesöpörte a többieket a pályáról! Zsuzsa, a tenyésztője felült rá, és Antival -aki asszem Pamutra ült-, a férjével levágtak egy versenyt. Kacaj megbolondult, kifarolt, sodródott, hisztizett, Zsuzsa mély bánattal sajnos vesztett :D Volt székfoglaló, azt is megnyertük,annyira hallgatott rám, az utolsó körben szószerint a farán bukfenceztem le, és ültem rá a szék sarkára, ő pedig engedelmesen várt mellettem. Mondanom sem kell, az egész verseny ererdményeként 2. helyezést értünk el, de azt mondták, csak egy akadályon múlt, hogy első legyek. Mindenesetre nagyon, nagyon jó volt, első versenyünk, pár napja ismertük egymást. Este Zsuzsáék hazahozták lószállítóval hozzánk, és azóta itt tengeti életét.

Összeszoktunk, kitanultam a játékait, megtanultam kezelni ha játszani van kedve, és tegnap normálisan ugrattunk, szőrén, kötőfékkel, fürdőruhában, később teljes felszerelésben, élmény volt! Életemben először is tegnap estem róla, rosszul ugrott mert megijedt, beakadt a lába az akadályba és felborította, én meg azzal a slunggal le róla, belekapaszkodtam a fülvédőjébe, azt is lerántottam, és egy embereset puffantam a földön. Elkezdtem röhögni, bnőm-aki a szénabálán ülve fotózott- aggodalmasan kérdezgette, jól vagyok-e. Felálltam, leporoltam magam, visszaültem Kacajra, hálát adtam a magasságosnak, hogy nem mehettem megint kantárt venni a lovasboltba (pár napja elszaggatta az előzőt).

Jó hosszúra sikeredett, kétlem, hogy bárki is elolvasta, de ha kiváncsi vagy élményeinkre, akkor itt a valódi blogom címe :

www.myemelody.gportal.hu

Sziasztok! =)


Mesélek =)

Eszty00410

Sziasztok! Először is, pár szót szeretnék szólni szerény személyemről :) A 14-et töltöttem júniusban, nem kicsit vagyok égimeszelő a 177 centimmel, és nem kicsit vagyok ló rajongó. Hogy honnan akad beteges rajongásom? Egy szamár miatt! Milyen régen volt! (Figyelem, öveket becsatolni, hosszú történet következik, csak erős idegzetűeknek!)

 Egy kis magyarázat. Mindig is voltak lovaink, volt egy igen harapós fekete nóniusz herélt,Ede,2 párban kocsiban versenyzett Kisbéri (akkor még deres) kanca, Hédi és Hajni,és egy széthajszolt lábú-tüdejű kisbéri galoppló, mai napig deres kanca, Sólyom. Ez az alap, 10 évre rá már teljesen kicserélődik a társaság, bővül 1 szamárral, 1 bájos, rakoncátlan fekete sethlandi herélttel, Amadeusszal, és végül, de nem utolsó sorban egy nem túl magas sárga magyar sportló fajtájú kancával, Kacajjal. Edét cserélték el Amadeuszra, Hajni meghalt, így jött a szamár Hédi mellé, hogy ne legyen egyedül, Rá 5 évre Hédi meghalt, és az ő helyébe jött Kacaj. 

5 éve, hogy minden elkezdődött. Igen, tudom, mindig voltak lovaink, lovagoltattak rajtuk, néha bementem hozzájuk, hogy megsimogassam Hajni vagy Sólyom fejét, de ennyi, nem voltam heves érdeklődéssel feléjük. Csak voltak, ennyi. Sajnos, Hajni, aki Hédivel volt egy karámban, aki Hédi legjobb barátja volt, aki a fogatban,nyereg alatt is,sőt még az istállóban is a Hédi bal oldalán volt mindig is, rákos volt. Egy kis dudorral kezdődött a fara táján, és nemtöbb mint fél éven át szenvedett, orvosok küzdöttek érte, apám törődött vele. Ő volt a kedvence. Lefogyott, gyenge volt, már nem lovagolták, csak kapta a gyógyszereket és az ápolást, de sajnos ez kevésnek bizonyult. Fél év után felmondta a szolgálatot, napokig feküdt, és csak répát volt hajlandó rágcsikálni édesapám kezéből. Engem pedig elvitt anyukám a nagymamámhoz, hogy ne legyek láb alatt, és telefonon tudtuk meg a szörnyű hírt. Megrázott, mert kicsi voltam, talán olyan 8 éves körüli, de ennyi. Nem kötődtem érzelmileg ahhoz a tüneményes lóhoz, aki mindig szeretettel fogadta az embereket, aki mellett sohasem maradhattunk nyugton, mert játszott, szórakozott, szeretgetett minket. Hédi belerokkant a veszteségbe. Sosem szerette az embereket, ő állt mindig messzebb tőlük, a karámban sosem jött oda hozzám, de az életben nem bántott volna senkit sem. Kedvetlen volt, fáradt, sokszor szinte sírt bánatában, ugyanúgy munkára fogták, ugyanúgy lovagolta János, a lovász(szerű). Sosem csapott hisztit, pedig a lábai is tönkre voltak téve, mert régebbi lovászok, emberek, akik lovagolták, nem voltak kiméletesek vele, ha fájt is a lába, dolgoztatták, ha bedagadt neki, egyszerűen úgy hagyták, és az lett a vége, hogy az inak teljesen eldeformálódtak, aminek következtében -bár sohasem sántított- nem lett egyenletes a lépése, az ügetése sem a szabályos mindig-kétlábbal-lépek-előre-stílus volt, hanem egyenetlenül, össze vissza ügetett. Lendületét, menni, futni akarását megőrizte utolsó percéig. Így hát, apám egy üzleti siker következtében az ügyfelétől ajándékba kapott egy szamarat, akit "beteleportáltak" Hédi mellé az aprócska karámba. A szamár vad volt, félt, és a legtávolabbi sarokba húzódott. Mindenki ajánlotta, hogy szelidítsem meg. "És mégis hogyan, bakker?" -kérdeztem, uszkve 9 éves koromban. A választ megkaptam. Így aztán minden nap iskola után, minden szabad időmet Hédi társaságában töltöttem. Mellette írtam meg a házimat, utána lecsutakoltam ügyetlen kézmozdulatokkal. Már ritkán -úgy is mondhatni, soha- jártak vele lovagolni, Jánosnak nem volt ideje rá, és így ő is a mai napig csak etetni jön az állatokat. Hédi tele volt, mégis rossz állapotban, kb. a 17. évét töltögette. Pár hét törődés és szeretet meghozta a gyümölcsét, úgy is mondhatni, két legyet ütöttem egy csapásra. A szamár az egyik oldalon, a másikon Hédi állt, én pedig kétfelé csutakoltam, simogattam a szamarat, szeretgettem a hédit. Mivel nem csak a szamarat szelidítettem meg, de 9 évesen beleszerettem az óriás öreg paciba, aki idős korára kiszürkült, de csodálatosan nézett ki.
Egy viharos estén indult el a folyamat. Gondoltam egyet, vagy talán kettőt, és tapasztalatlan, semmihez sem értő kis taknyos 9 évesként egy madzaggal kikötöttem a lovat (kötőfékjénél persze) a karámrúdhoz, hogy a fejét ne nagyon mozgassa, a karám szélére fölmásztam, és bizonytalanul rácsúsztam szőrén a hátára. Belekapaszkodtam a sörényébe, és csak ámultam és bámultam, milyen csuda jó dolog a lovaglás! Aztán Hédike arrébb lépett, én meg kishíján szívbajt kaptam, úgy szorítottam a sörényét, és imbolyogtam rajta. Ezt eljátszottuk pár hétig, már szabadon felültem rá, azzal szórakoztam hogy beviszem az istállóba, az istállóban felszállok rá a boksz széléről, aztán kihajtom, ő pedig kiügetett az istállóból (az istálló két boxos, közvetlen a karámba nyílnak).
Aztán egy kis időugrás. Rengeteg mindenen átmentünk, sokan segítettek, megmutatták hogy ne fordítva tegyem rá a nyerget, stb. Meg voltak az első lépéseink, az első éveink, csodaszép élmények. Bnőm az utolsó évben minden hétvégén átjött, télen is, ugrattunk, elvoltunk egész nap a karámban, a ló egyszer sem tiltakozott, mentünk vele egy kört, aztán evett, stb.
2010 első hónapjaiban kezdett nagyon élénk, boldog lenni. Vidám volt, élénk tekintettel nézte mit csinálok, amikor kikötöttem nem csak állt, hanem látszott rajta, hogy vidám. Sok szép kép készült róla. Annyira vártam a nyarat! Hogy majd egész nap vele lehetek, minden nap kimegyünk terepre, és megerősödik a kapcsolatunk a sok együtt töltött idő miatt. Így vártam a nyarat, egészen május 2-áig, amikor is megtörtént a szörnyű baleset.
Majális volt a faluban, még emlékszem a sárga kisszoknyácskára amit aznapra fölvettem. Kint, a Bagó-erdő mellett volt az ünnepség, közvetlen mellette a focipálya.Délután 4-5 fele lehetett, amikor hazakéreckedtem, és otthon gépeztem, olvastam ,pihengettem. Amikor anya hazajött, valahogy nem volt kedvem tovább maradni, kihoztam Hédit, gondosan lecsutakoltam, felszerszámoztam. Ő pedig jókedvű volt. Nem volt vele semmi baj. Aztán befordultunk a faluban egy olyan utcára -földút-, ahol azelőtt nem jártam vele, idegeskedett, megállt, fújtatott, meg-megugrott. Atán jött a forduló, és onnan egyenesen az az út vitt el a focipálya mellett, immáron megszokott terep-utunk. Most is mentünk arra, Hédi -akit sohasem zavart a tömeg, a hangzavar- felfigyelt a nagy zenebonára, megállt, figyelt, lépésenként haladtunk előre. Nem mertem visszafordulni, mert ismertem, ez volt az a pontja, hogy ha teheti, megfordul, és még a legjobb lovas sem tudja visszatartani, éles galoppba fog. Jól is tettem, hogy nem fordultunk vissza...
Nagyon, nagyon ideges volt, felment a pulzusa, éreztem a lábam alatt erősen lüktető szívét, amely olyan erősen vert, hogy szinte az én lábam is mozgott a lüktetésre. Volt ott egy kerülő út, ráfordítottam, hátha a hangzavar a baja. Nem akart menni, teljesen felidegelődött, nyugtattam, simogattam, sarkaltam, lépett egyet és megint eljátszottuk a hajcihőt. Aztán felcsapta a fejét, és úgy tűnt, elindul. El is indult. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy együtt borulunk előre, hogy elesünk, hogy rámesik, átfordul magán, és a lábam beszorul alá, a négy patájával görcsösen rángatózik, patái között a hasánál fekszem én. Hihetetlen volt! Aztán, hogy a pillanatnyi sokk eltűnt, megmozgattam alatta a lábam. Fölemelkedett, én pedig kihúztam alóla villámsebességgel a lábaimat. Rögtön visszazuhant, szemei forogtak, fújtatott, be-be merevedett. Nem akartam elhinni, hogy ő fekszik itt így!
Oda másztam a fejéhez, nyugtatgattam, beszéltem hozzá, és közben segítségért kiáltottam. Jött is a fél falu, megnézegették, mondtak aztán minden jót, de már tudtam, hogy vége, nem fog felkelni. Már csak ő létezett, ő rá fókuszáltam, hangtalanul zokogtam és néztem ahogy szenved. Rám nézett, csak nézett, és nézett. Aztán már csak azt láttam, ahogy rám néz, de mégsem, szemei a semmibe merednek, nyelve kilóg. Nagyon sírtam, ő volt életem értelme, ha baj volt mindig hozzá rohantam, ő mindig meghallgatott, és bár nem várt nagy lelkesedéssel sosem, tudtam, hogy szeret, engem szeret a legjobban, kötődött hozzám. Ugorjunk egy hónappal későbbre.

Apa megigérte hogy vesz nekem egy lovat, mély lelki fájdalmaim voltak, hiányzott a lovaglás, minden nap kínkeserves volt, nem láttam értelmét az itthon töltött savanyú napoknak. Lovakat néztünk, kipróbáltuk, meg is tetszett egy, nagyon, de nagyon, ő volt Magnum, akit apa semmiképpen nem akart megvenni, mert 8 éves herélt, díjló, és az ára éppen csak az eget súrolja. Aztán, kipróbáltuk Kacajt. Első látásra nemtetszett. Kicsi volt, sárga is, és egyik sem a zsánerem. Végül, egy lovaglás alkalmával beleszerettem. Apa megvette a születésnapomon, június 17-én. Rá 3 napra szombaton, azon a helyen, ahol Kacaj élt, rendeztek egy kisebb házi versenyt. Nyilván neveztünk rá, és családi-baráti társaságban egész nap lóháton voltunk. Első számnak volt a fogathajtás, kerekek között kellett áthajtani Pamutot és Fátyolt- Pamut az ottani kedvencem- , majd díjlovaglás volt, ott már mindenki a saját kiválasztott lovával, én persze Kacajjal ment, díjlovaglásban mi lettünk a legjobbak. Volt díjugratás, azt nagyon elbaltáztuk, mert nem voltam elég határozott, és ímmel ámmal vittük végig az egészet. Aztán volt hordókerülés, mondanom sem kell hogy 3 indulóból mindegyikben elsők lettünk, Kacaj egyszerűen lesöpörte a többieket a pályáról! Zsuzsa, a tenyésztője felült rá, és Antival -aki asszem Pamutra ült-, a férjével levágtak egy versenyt. Kacaj megbolondult, kifarolt, sodródott, hisztizett, Zsuzsa mély bánattal sajnos vesztett :D Volt székfoglaló, azt is megnyertük,annyira hallgatott rám, az utolsó körben szószerint a farán bukfenceztem le, és ültem rá a szék sarkára, ő pedig engedelmesen várt mellettem. Mondanom sem kell, az egész verseny ererdményeként 2. helyezést értünk el, de azt mondták, csak egy akadályon múlt, hogy első legyek. Mindenesetre nagyon, nagyon jó volt, első versenyünk, pár napja ismertük egymást. Este Zsuzsáék hazahozták lószállítóval hozzánk, és azóta itt tengeti életét.

Összeszoktunk, kitanultam a játékait, megtanultam kezelni ha játszani van kedve, és tegnap normálisan ugrattunk, szőrén, kötőfékkel, fürdőruhában, később teljes felszerelésben, élmény volt! Életemben először is tegnap estem róla, rosszul ugrott mert megijedt, beakadt a lába az akadályba és felborította, én meg azzal a slunggal le róla, belekapaszkodtam a fülvédőjébe, azt is lerántottam, és egy embereset puffantam a földön. Elkezdtem röhögni, bnőm-aki a szénabálán ülve fotózott- aggodalmasan kérdezgette, jól vagyok-e. Felálltam, leporoltam magam, visszaültem Kacajra, hálát adtam a magasságosnak, hogy nem mehettem megint kantárt venni a lovasboltba (pár napja elszaggatta az előzőt).

Jó hosszúra sikeredett, kétlem, hogy bárki is elolvasta, de ha kiváncsi vagy élményeinkre, akkor itt a valódi blogom címe :

www.myemelody.gportal.hu

Sziasztok! =)